Mint éhes ölyv ártatlan martalékát
A sors széttépte a költő szívét.
Sötét felhők borítják láthatárát,
Csüggedve néz a végtelenbe szét.
Elnémult ajka, szú emészti lantját.
Lantját a szú vad kínok életét. –
Zokogva sír, de sírjon is a lélek,
Haldoklik nyelve Árpád nemzetének.
Nem, nem lehet! túl a borús határon,
Verőfényben mosolyg a nyájas ég,
S hiszem oh ég! hogy vérfördő hazámon
Kegyarcod szendén fog ragyogni még.
Hiszem, hogy a most zordon pusztaságon
Illatözönben fördik meg a lég,
Megzendül a dal – s ha magát kisírta:
Zeng fönnen újra mint a víg pacsirta.
