Én nem vagyok bálványimádó
S az ércszobor előttem holt anyag,
A benne rejlő eszme bár kiváló
S körülte bár ezrek tolonganak.
Ünnepet ülni érted: szép mulatság,
Dicsérni dalban, szóban és szoborban:
Te csak ezekben élsz, dicső szabadság!
De a világban szolgaság, nyomor van.
Szabadság! lelkem örök ideálja,
Te érted annyi nagy szív vérezett;
Könnyem csorog, ha gondolok reája
S szívem facsarja az emlékezet;
Neved manapság olcsó, könnyű préda,
Éretted most egyebet sem teszünk:
Hogy hébe-hóba – előttünk a példa –
Egy-egy szoborban im’ leleplezünk.
Nem téged leplezünk le oh szabadság!
De magunkról rántjuk le a lepelt
Avagy követte lelkének parancsát,
Ki érted annyit tett, hogy ünnepelt?
Hát ünnepeljünk: harsogjon az éljen!
Felejtsünk annyi bút és annyi bajt;
És fojtsuk vissza a szívünkbe mélyen
Azt az egekbe feltörő sohajt.
Felejtsünk mindent, ami szörnyű emlék,
Mi a szabadság gyilkolója volt;
Mi a hóhérok lelkében szülemlék,
A vérbosszú ne légyen itt ma folt;
Gályákra hurcolt, láncravert rabok,
Vérpadra hurcolt annyi vértanú,
Ne zavarjátok ezt a szép napot;
Maradjon por, mi csak por és hamu.
S a népnyomor sínylődő milliói
Ujjonganak e szép szobor körül.
Illő-e szent kegyeletet leróni,
Van-e, ki itt nem ünnepel s örül?
Örvendjetek!… elnémul íme lantom,
Én itt hagylak, te hideg ércalak
S szívem utolsó csepp vérét kiontom,
Csak téged egyszer élve lássalak!
