Hol jártak ők? Én nem tudok felőlük –
és mégis, egyszer örököltem tőlük.
Kalózbárkájuk honnét, merre ment?…
(Nem őrzi sorsuk sárga pergament.)
Hogy Afrikában csókolt-e a szájuk, –
vagy Toledóban várt az asszony rájuk,
vagy talán az egyik pap volt, s prédikált,
amíg talárja térdig vérben állt,
vagy Sevillában ölelték a nőket?…
Én nem tudom, mert nem ismertem őket,
és nem tudom, szerettek-e vagy öltek
és nem tudom, ők kitől örököltek?
Mert velejük és csontjuk átkozott, –
amit belém az élet áthozott!
Nem kértem tőlük fanyar vérüket
és mégis rámtört Sorsuk, a süket.
Sírjukba vitték mind a nagy csodákat,
nem hagytak rám cirádás palotákat,
se aranyat, se álmokat, se harcot,
de mindig másképp mutatkozó arcot,
és valahány volt, mind csak vétkezett,
amíg vérük véremhez érkezett
és bennem egyszer éjjel fölsikoltott, –
és meghűlt, mint a szürke mész, az oltott.
(Emlékük messzi, rémes, züllött álom:
a szájuk szélén nevet a Halálom,
és minden bűnük, mi idáig rontott!…)
Mit hagytak rám?… Csak rozzant, gyönge csontot…
