Aki víg legényéletnek örvend,
piros virágot tűzet süvegjére
s kacagva síró, keserű kedvébe
csókizű óbort nevetve hörpent.
Mikor már kedve kövérre hízott,
bolond bánkódni életen, halálon –
“sose halunk meg!” – így rikkant a bálon,
akit a táncba bő vére hívott.
Húshagyókeddi hangos dáridón
bolond mámorban tombol s hörögve
gondolja: “ez a lány enyém örökre” –
ha felgyűlt párja ráhull ámítón.
Zálogba adott szívét cserébe
száz csalfa csókkal váltja szíve hölgye –
s csak késő hamvazószerdák böjtje
hint szürke hamut vitéz fejére.
