Illyés Bálint: Néma csönd

Néma csönd az égen, néma csönd a földön…
Méla suttogással csak a hab beszél…
S én a néma csöndben egyedül tünődöm,
A hold ablakomra rezgő fényénél.
A rezgő sugáron messze-messze szállok:
Ifjúságom játszi képe tűn elém…
Nyújtsatok kezet, ti régi jóbarátok:
Szerelem, dicsőség és tündér-remény!

…Jöjj szerelem! rózsás koszoruzott fővel,
Vig danával s égő csókkal ajkadon!
Ah, miért tűnődjem a futó idővel,
Poharamban a mig egy csöpp kéj vagyon?
…A virág elhervad s elröpül az illat
És üres marad a gyöngy-teli kebel…
Szerelemre a szív, a meddig megnyílhat,
Rózsakelyhét addig ne taszítsuk el!…

Jöjj te is: dicsőség!… fényes égi arczod,
Hadd emelje lelkem a magasba föl!…
Lobogód vezérlé vívni a szent harczot,
Ittasitva lelkem győzelem-gyönyör…
Ragyogó sugárral utamat behintéd,
S fényes égi szárnyad körül lebegett…
Koszorúd nem kérem már, csak fényed hintsd szét
És ragyogtasd vissza szép hazám felett!

S te, arany-reménység ragyogó tündére,
Jöjj, mint a kaczér hölgy, ki mindég nevet!
De ne jöjj magadban, lépteid kisérje,
Melylyel együtt játsztam: a pajzán sereg!…
Hadd vigyenek újra a himes mezőre,
S játszszuk el ismétlen a “szembekötöt”…
Hadd csapongjon a szív – álmain – a dőre
S te nevess fölötte, úgy mint azelőtt!

…Jöjjetek mindnyájan! vidoran, enyelgve,
S szárnyatokon hozva drága mézetek,
A mit az idő, e mézrablónak nyelve,
Kis köpümből immár kiszörpölgetett…
Zsongjatok körültem!… ajkatok varázsán
A hülő kebelre újra méz csepeg.
Ifjúságnak álma újra visszaszáll rám…
De siessetek ám, mert a nap lemegy!