Juhász Gyula 1883-ban látta meg a napvilágot Szegeden. Élete során megannyi cikket és verset publikált, ezek egy része a szerelmi életével kapcsolatosak. Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes versei között megtalálható az “Egy régi nőnek”, valamint a “Milyen volt…” is.
Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes verse
Juhász Gyula verseinek nagy része az életével, a betegségével, valamint szerelmi életével kapcsolatosak. Juhász Gyula 25 legszebb verse közül jó pár ide is besorolható, hiszen ki ne hallotta volna már a “Szeretlek” vagy éppen az “Anna örök” című költeményeket.
Íme Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes verse!
Anna Örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
Emlékeimből lassan, elfakultál
Arcképed a szivemben, elmosódott
A vállaidnak íve, elsuhant
A hangod és én nem mentem utánad
Az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
Ma már nem reszketek tekintetedre,
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,
Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt,
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
Nyakkendőmben és elvétett szavamban
És minden eltévesztett köszönésben
És minden összetépett levelemben,
És egész elhibázott életemben
Élsz és uralkodol örökkön, Amen.
Milyen volt…
Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.
Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.
Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.
Egy régi nőnek
A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.
Az én holt ifjúságom
A legszebbik halott,
Az én holt ifjúságom
Vígan föltámad ott.
Az én tűnt édenkertem
Csupán neked terem.
Az én tűnt édenkertem
Az első szerelem!
Szerelem
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Első szerelem
Egész szerelmem annyi volt csak:
Hogy láttalak, szemedbe néztem,
Egy mosolygásod volt csak minden,
De nekem elég volt egészen.
És én úgy örzöm e mosolygást,
Miként a napsugárt a tenger,
Elrejtve mélyen, szomorúan
És – végtelen nagy szerelemmel.
Szerelem volt
Oly messze, messze, messze már,
Hol az öröm s madár se jár,
Hová a vágy is elhervadva ér el,
Oly messze, messze, messze vár.
Szerelem volt a neve régen,
Tavaszban, éjben vagy mesében,
Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,
Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.
Amor
Anna, szépséged hív oltározója,
Anna, szived reménytelen hívője,
Ma újra áldozom, ó édes ostya,
Kiben keservek mérge él beszőve.
Oltáraid előtt áll ifjúságom
És végzetem: tekints ez áldozatra,
Ó Anna, vértanúk végére vágyom
És üdvözít a vergődés malasztja.
Minden versemnek ünneplő palástját
Magamra öltvén, aranyos selyemben
Tört szemeim az üdvöt nyílni látják
S könnyek áldott borát áhítja lelkem,
Szép istennőm, ki híved nem szeretted.
S én bús papod, ki nem hisz már tebenned.
Valakinek
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyein a gondolatnak
Jártunk kettesben, egyedül
S a kacagó völgyben maradtak
Az öröm, mámor, üdvösség, remény,
Csak lelkedet csókoltam én borúsan,
Mert lelked az enyém!
Szép, büszke, fárasztó, kevély
Jéghegyek alatt él az élet,
Ott táncol, nótáz az öröm,
Miért vagyunk mi oly kevélyek,
Mért nem borulsz a szívemre már?
Szemed a nagy, a szép, az égbenéző
Mire vár?
A legszebbnek
A legszebb dalt, mely bennem él,
Elmondom néked egyszer,
Nem ég majd benne szenvedély,
Szívemben fáradt béke mély,
Mint alvó sarki tenger.
Emlékek északfénye még
Gyúl majd fölötte búsan,
Ó mert én annyit szenvedék
Lángolva, könnyem hullt elég,
Ormokra vitt az útam.
A legszebb dalt ott zengem el,
A csillagos magosban,
Hol szívünk halkan ünnepel,
Hol minden biztat és emel,
Hol üdv van, diadal van.
A legszebb dal strófáiból
Bús lelkem száll az égbe,
Lelkem a megtört, megtiport,
Mely hasztalan lángolt, vivott
S most azt dalolja: Béke!
Tündér Ilonának
Hintsen utadra mindenütt a végzet
Fehér rózsákat, szép, fehér leány,
S úgy szálljon csak bú szűzi homlokodra,
Mint sugaras mezőre enyhe árny.
Legyen könnyű tánc életednek útja,
Melyet kisér üdvösség halk zenéje,
S ha menni kell – fehéren és mosolygón,
Mint hulló csillag – úgy suhanj az éjbe!
Lelkednek fényes, hófehér palástját
Ne illethesse soha céda vágy,
Csak szent fohászok érintsék szelíden,
Mint napsugár a szűz havas havát.
E dal is ily szent. Szépséged bűbáját
Titkon merengő költő szíve adja.
Örök szerelmem hervatag virágát
Tűzd mosolyogva hullámos hajadba!
Egy régi nőnek
A múltak májusába
Eljössz-e még velem?
A múltak májusába,
Mely csupa szerelem.
Az én holt ifjúságom
A legszebbik halott,
Az én holt ifjúságom
Vígan föltámad ott.
Az én tűnt édenkertem
Csupán neked terem.
Az én tűnt édenkertem
Az első szerelem!
Fehér Anna
“Fehér Anna lelkem,
Fehér őszirózsa,
Szeress engem: a virágnak
Virulás a sorsa!”
Hadnagy uram, kérem,
Megkövetem szépen,
Van már nekem jó jegyesem,
Elég is az nékem.
“Fehér László feje
A kezem közt van már,
Elengedném – Isten neki,
Ha te – meghallgatnál!”
Haldoklik a kertben
Fehér őszirózsa.
“Szeress engem: a virágnak
Hervadás a sorsa!”
Mi lobog az éjben?
A halottas fáklya!
“Húnyd le szemed, szép csillagom,
Gyönyörű Diána!”
Mi zokog az éjben?
Fehér László hangja!
“Húnyd le szemed, szép csillagom,
Csak egy pillanatra!”
Mit hallottam, jaj, jaj!
Puskaszót hallottam.
Édes bátyám, Fehér László,
Fiatal halottam!
Átkozott a csókod,
Hadnagy uram, nem kell!
Tégy síromra őszirózsát,
Azután – felejts el!
Az ő szerelmük
Mélázva meséli
Édesanyám,
Szomorú élete
Alkonyán,
Hogyan szerették
Egymást ők ketten
Szerelmük tavaszán,
Mikor én születtem…
Lobogó kandalló
Hasábja bug:
Múló az üdvösség,
A tavasz hazug,
De azt is tudom jól,
Megérezem,
Hogy szent volt, hogy nagy volt
Az a szerelem!
Hiszen a hajtása
Én vagyok,
Nagy szemeim lángja
Tőle ragyog!
Kivettem a részem
Télből, fagyból, árnyból,
De bennem örökké
E letűnt üdvösség
Szent tavasza lángol!
Coronatio
Annának víg bukását, könnyű vesztét
Jelentik gyászos pósták néha nékem,
Hogy elsodorták tőlem ködös esték
S rózsák között botorkál víg vidéken.
Annának víg bukását nem sirattam,
Mert Annát nékem nem lehet siratni,
Annának én örök száz kincset adtam,
Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.
Szépség, szűzesség, ifjuság virága,
Mint tépett párta, hullhat föld porába,
Örökkön él én édes, büszke, drága,
Mennyei mély szerelmem ciprusága.
Annának már a koronája készül
Aranyból és gyémántból szűz egekben,
Ő nem szédülhet már le semmi égbül,
Anna örök, mert Annát én szerettem!
Régi szerelmes vers
Egy szőke lány szép őzszemébe néztem
És régi hegedűk sírása fájt,
– Ó kékszalagos majális-emlékem –
Megint elkezdjük az örök talányt?
“Szeret – nem szeret” bús boldog talánya,
Epedések zárt ablakok előtt,
Ó erkélyeknek hervatag virága,
Séták, sírások, meglátom-e őt?
Arany fiatalságom balgasága,
Te boldogság, mely siratod magad,
Tán érezed, hogy ez az élet álma,
Melyről álmodsz majd egy élet alatt?
Ó szőke lány, ó kék szalag és kék szem,
Egy kis szomorúságot adj nekem,
Majális mámorát s a kéklő égen
Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!