Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes verse

Juhász Gyula 1883-ban látta meg a napvilágot Szegeden. Élete során megannyi cikket és verset publikált, ezek egy része a szerelmi életével kapcsolatosak. Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes versei között megtalálható az “Egy régi nőnek”, valamint a “Milyen volt…” is. 

Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes verse

Juhász Gyula verseinek nagy része az életével, a betegségével, valamint szerelmi életével kapcsolatosak. Juhász Gyula 25 legszebb verse közül jó pár ide is besorolható, hiszen ki ne hallotta volna már a “Szeretlek” vagy éppen az “Anna örök” című költeményeket. 

Íme Juhász Gyula 15 legszebb szerelmes verse!

Anna Örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakultál

Arcképed a szivemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,

Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt,

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Milyen volt…

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Egy régi nőnek

A múltak májusába

Eljössz-e még velem?

A múltak májusába,

Mely csupa szerelem.

Az én holt ifjúságom

A legszebbik halott,

Az én holt ifjúságom

Vígan föltámad ott.

Az én tűnt édenkertem

Csupán neked terem.

Az én tűnt édenkertem

Az első szerelem!

Szerelem

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:

Hogy láttalak, szemedbe néztem,

Egy mosolygásod volt csak minden,

De nekem elég volt egészen.

És én úgy örzöm e mosolygást,

Miként a napsugárt a tenger,

Elrejtve mélyen, szomorúan

És – végtelen nagy szerelemmel.

Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már,

Hol az öröm s madár se jár,

Hová a vágy is elhervadva ér el,

Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,

Tavaszban, éjben vagy mesében,

Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,

Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

Amor

Anna, szépséged hív oltározója,

Anna, szived reménytelen hívője,

Ma újra áldozom, ó édes ostya,

Kiben keservek mérge él beszőve.

Oltáraid előtt áll ifjúságom

És végzetem: tekints ez áldozatra,

Ó Anna, vértanúk végére vágyom

És üdvözít a vergődés malasztja.

Minden versemnek ünneplő palástját

Magamra öltvén, aranyos selyemben

Tört szemeim az üdvöt nyílni látják

S könnyek áldott borát áhítja lelkem,

Szép istennőm, ki híved nem szeretted.

S én bús papod, ki nem hisz már tebenned.

Valakinek

Szép, büszke, fárasztó, kevély

Jéghegyein a gondolatnak

Jártunk kettesben, egyedül

S a kacagó völgyben maradtak

Az öröm, mámor, üdvösség, remény,

Csak lelkedet csókoltam én borúsan,

Mert lelked az enyém!

Szép, büszke, fárasztó, kevély

Jéghegyek alatt él az élet,

Ott táncol, nótáz az öröm,

Miért vagyunk mi oly kevélyek,

Mért nem borulsz a szívemre már?

Szemed a nagy, a szép, az égbenéző

Mire vár?

A legszebbnek

A legszebb dalt, mely bennem él,

Elmondom néked egyszer,

Nem ég majd benne szenvedély,

Szívemben fáradt béke mély,

Mint alvó sarki tenger. 

Emlékek északfénye még

Gyúl majd fölötte búsan,

Ó mert én annyit szenvedék

Lángolva, könnyem hullt elég,

Ormokra vitt az útam. 

A legszebb dalt ott zengem el,

A csillagos magosban,

Hol szívünk halkan ünnepel,

Hol minden biztat és emel,

Hol üdv van, diadal van. 

A legszebb dal strófáiból

Bús lelkem száll az égbe,

Lelkem a megtört, megtiport,

Mely hasztalan lángolt, vivott

S most azt dalolja: Béke!

Tündér Ilonának

Hintsen utadra mindenütt a végzet

Fehér rózsákat, szép, fehér leány,

S úgy szálljon csak bú szűzi homlokodra,

Mint sugaras mezőre enyhe árny.

Legyen könnyű tánc életednek útja,

Melyet kisér üdvösség halk zenéje,

S ha menni kell – fehéren és mosolygón,

Mint hulló csillag – úgy suhanj az éjbe! 

Lelkednek fényes, hófehér palástját

Ne illethesse soha céda vágy,

Csak szent fohászok érintsék szelíden,

Mint napsugár a szűz havas havát.

E dal is ily szent. Szépséged bűbáját

Titkon merengő költő szíve adja.

Örök szerelmem hervatag virágát

Tűzd mosolyogva hullámos hajadba!

Egy régi nőnek

A múltak májusába

Eljössz-e még velem?

A múltak májusába,

Mely csupa szerelem. 

Az én holt ifjúságom

A legszebbik halott,

Az én holt ifjúságom

Vígan föltámad ott. 

Az én tűnt édenkertem

Csupán neked terem.

Az én tűnt édenkertem

Az első szerelem!

Fehér Anna

“Fehér Anna lelkem,

Fehér őszirózsa,

Szeress engem: a virágnak

Virulás a sorsa!” 

Hadnagy uram, kérem,

Megkövetem szépen,

Van már nekem jó jegyesem,

Elég is az nékem. 

“Fehér László feje

A kezem közt van már,

Elengedném – Isten neki,

Ha te – meghallgatnál!” 

Haldoklik a kertben

Fehér őszirózsa.

“Szeress engem: a virágnak

Hervadás a sorsa!” 

Mi lobog az éjben?

A halottas fáklya!

“Húnyd le szemed, szép csillagom,

Gyönyörű Diána!” 

Mi zokog az éjben?

Fehér László hangja!

“Húnyd le szemed, szép csillagom,

Csak egy pillanatra!” 

Mit hallottam, jaj, jaj!

Puskaszót hallottam.

Édes bátyám, Fehér László,

Fiatal halottam! 

Átkozott a csókod,

Hadnagy uram, nem kell!

Tégy síromra őszirózsát,

Azután – felejts el!

Az ő szerelmük

Mélázva meséli

Édesanyám,

Szomorú élete

Alkonyán,

Hogyan szerették

Egymást ők ketten

Szerelmük tavaszán,

Mikor én születtem… 

Lobogó kandalló

Hasábja bug:

Múló az üdvösség,

A tavasz hazug,

De azt is tudom jól,

Megérezem,

Hogy szent volt, hogy nagy volt

Az a szerelem! 

Hiszen a hajtása

Én vagyok,

Nagy szemeim lángja

Tőle ragyog!

Kivettem a részem

Télből, fagyból, árnyból,

De bennem örökké

E letűnt üdvösség

Szent tavasza lángol!

Coronatio

Annának víg bukását, könnyű vesztét

Jelentik gyászos pósták néha nékem,

Hogy elsodorták tőlem ködös esték

S rózsák között botorkál víg vidéken.

Annának víg bukását nem sirattam,

Mert Annát nékem nem lehet siratni,

Annának én örök száz kincset adtam,

Min nem győzhetnek a pokol hatalmi.

Szépség, szűzesség, ifjuság virága,

Mint tépett párta, hullhat föld porába,

Örökkön él én édes, büszke, drága,

Mennyei mély szerelmem ciprusága.

Annának már a koronája készül

Aranyból és gyémántból szűz egekben,

Ő nem szédülhet már le semmi égbül,

Anna örök, mert Annát én szerettem!

Régi szerelmes vers

Egy szőke lány szép őzszemébe néztem 

És régi hegedűk sírása fájt, 

– Ó kékszalagos majális-emlékem – 

Megint elkezdjük az örök talányt? 

“Szeret – nem szeret” bús boldog talánya, 

Epedések zárt ablakok előtt, 

Ó erkélyeknek hervatag virága, 

Séták, sírások, meglátom-e őt? 

Arany fiatalságom balgasága, 

Te boldogság, mely siratod magad, 

Tán érezed, hogy ez az élet álma, 

Melyről álmodsz majd egy élet alatt? 

Ó szőke lány, ó kék szalag és kék szem, 

Egy kis szomorúságot adj nekem, 

Majális mámorát s a kéklő égen 

Csillagot, mely csak nekem ég, nekem!