A has ellen pártot ütöttek a tagok,
Mondván hogy csak hever s ők izzadnak magok,
Mégis a mit gyűjtnek az egyedül eszi,
Sem kéz, sem láb, annak több hasznát nem veszi.
“Én mint strázsa reggel, mond a szem felkelek
Vigyázok egész nap, nyugalmat nem lelek.
A hajtól a talpig, mindenre ér gondom,
Ha mi bajt látok, azt előre megmondom.”
“Én is, felel a száj, soha meg nem állok,
Intek, dorgálódzom, s estvig kiabálok.
A kéz s lábak ámbár hozzám képest nagyok;
Mégis pártfogójok, s tútorok én vagyok.
Megsértik a lábat, főt, kezet vagy bokát
Ők nem tudnak szólni, én kérdem az okát.
Én sokszor éjjel is mond a fül, hallgatok,
Nappal nem heverek, tudjátok magatok.”
A kéz, egy óránál tovább perórála,
Monda hogy együtt sem érnek többet nála,
Hogy az ő munkája látszik a határon,
Hogy ő kaszál, ő gyűjt, s kapál egész nyáron.
“Hát én, felel a láb? én hordlak titeket,
Tíz mérföldre egy nap viszlek benneteket,
Megvallom, collégák! eluntam már várni,
Hogy mondjátok végre: a főn kén már járni.
De mivel dolgoztok nincs panaszom rátok,
Az egy hasban mint ti, én is hibát látok.
S a jó has bolondja nem is fogok lenni,
Ha tetszik, ne adjunk többé semmit enni.”
“Jó lesz biz a pajtás, a tagok mondának,
Ha eszik a jó has, keressen magának.”
A has a szakadást hogy eszébe vette,
E bolond tagokat okosan nevette.
“A mit nekem adtok, én azt nektek főzöm,
Minden tag szükségét híven megelőzöm.
Nap, éj, mindegy nekem, mikor ti nyugosztok,
Mintegy gondos szakács, nektek ételt osztok.
Ha azért az ételt tőlem megvonjátok,
Ti lesztek az elsők, kik azt megbánjátok.”
A has bölcs beszédét, a tagok nem hitték,
Rendes eledelét négy nap meg nem vitték.
Azonban lankadni kezdnek a tetemek,
Nehezen hall a fül, kápráznak a szemek.
A kéz, mely az előtt könnyen vitt két mázsát,
Nem tud felemelni a földről egy kását.
A láb valahová ha akar indulni,
Elesik, s helyéből nem tud kimozdulni.
Hogy nagyon hibáztak, akkor észrevették,
Hajdani tisztöket a hasnak megtették,
De a száj az ételt már le nem nyelhette,
S ez a gondos szakács azt be nem vehette.
Így ők, kik hasoknak eledelt nem adtak,
Mint egy levél, magok hamar megszáradtak.
A jól rendelt ország olyan méhkas vagy test,
Melyben egy tag sincsen tunya korhely vagy rest.
Hanem kész mindenik mindig a munkára,
Melyet a természet s ország mért számára.
A fő itt a király, ki vigyáz a testre.
Szereti a munkást, haragszik a restre.
Pap, katona, paraszt ebbe lábak, kezek:
Az ország javára dolgoznak mind ezek.
A pap int az Isten s király félelmére,
A katona kész s gyors hazánk védelmére.
A paraszt a földre vércseppeket csorgat,
S hogy bőven arasson, mély barázdát forgat.
A király kincse itt a has tisztét teszi,
Melyből mint kútfőből éltét minden veszi.
Az oly tagnak tehát éhen kén maradni,
Mely nem akar semmit a közjóra adni.
