Miként dühöd s kél a tenger vizének
Hulláma, mig felette vész lebeg:
Ugy kélt s dühödt, mig lángló érzetének
Hódolt vakon csak, szívem a beteg;
Egy üdvezítőbb égi hont keresve,
E földi hontul messze elvonult;
Most visszatér, s ismét csak földre térve,
Hogy már reménye is a földre hullt.
S hogy vész s letűnik már szívideálom,
E szív erősen most téged sohajt:
Magyar hazám! te légy, te nagy, magas hon,
E földön álmaimnak békepart;
Hisz túl ezen kivész a kínos álom,
S tán e kebel rokon keblet talál;
Szebb hon egét egykor ha feltalálom,
A mellytül elválaszt még a halál.
