Oh nézd, az óriás hajó mi szépen
Indúl a révből a nyugodt habon:
Ragyogva lejt odébb az esti szélben –
Hinnéd, hogy kedvvel, kinccsel gazdagon.
De lent, e fölszín rút viszájaképen,
Szennyes nyomor meg jajgatás vagyon;
Ott minden szívben egy gond van csak ébren:
Jobb lesz-e az új, mint a régi hon?
…Oh hányat láthatsz így az emberárba’
Büszkén, nyugodtan, verőfénybe’ járva,
Kívülről csupa kedv meg csillogás!
De hova le nem nézhetsz, szíve mélyén,
Fájó tusáknak borzadalmas éjén,
Minduntalan föl-fölzokog a gyász!
