Mily szép a Föld! – mező ha zöldel
S nyár derekán aranykalászt terem;
A folyamakban hal tenyész s a háló
Nem jő fel zsákmány nélkül sohsem.
A nyáj s a csorda legelész s a csengő
Elhallik messze, – idyll, hangulat;
Az erdő szélen kürt szól s roskadó
Szarvast űz egy vídám 1ovascsapat.
A kertben méhkasok szép rendben állnak,
Kis nyilásukon méhek nyüzsgenek,
S ha édes mézzel megtelt már a kas,
A méhtől elszedik – az emberek.
Mert emberek vagyunk! – urak! – s a földtekén
Azért van állat, növény, – gyöngy s arany,
– lsten rendelte igy, a jó, a bölcs: –
Hogy mienk legyen minden, ami van.
S az oltárokról tömjén füstje száll
Az Égbe, honnan minden jó ered;
Hozsánna a nagy, szent, bölcs Gondozónak
Ki minket embereket így szeret!
De ám a mezők liliomait
Is ő teremté s öltözteti fel!
S a póknak is ő adta, hogyha éhes
Hálójával a legyet fogja el.
A vércsének, hogy gyors csapással
A szegény fürjet fojtsa meg,
Midőn a barázdákba’ futva
Rovarra vadász kicsinyeinek.
Ha erdő mélyén andalogsz s a lombok
Között hallod a csalogány dalát:
Nem látod-e sötéten elsuhanni
A leselkedő fekete halált?
Öldöklés mindenütt – Az élet
Ily zordon, sivár terven épült!
Egy Alkotó szerzette ezt a sok kínt?
Nagy nevének – díszül, dicsőségül?
Mi gyönyört lel ez alkotásban,
Hogy teremtményi egymást falják?
Hogy oda dobta a szegényt s a gyengét
A zsarnoknak, – hogy azt uralják?
Mi gyönyört lel az ádáz küzdelemben,
Mely nemzet s nemzet közt dúl véresen,
A világtörténet évezrein …?
– Mondjátok hittudósok meg nekem!
Mondjátok meg, hogy mi értelme van
A “fátumnak” mely vakon szórja szét:
– Nem válogatva jóba’, rosszba’ –
A pusztulás s a halál mételyét?
A véletlennek mért van ily hatalma?
A rendszerbe hogy illlik ez bele,
Amelyet alkotott s vezérel
Egy gondviselő atyai keze?…
Nem, nem! Nem vagyok én hitetlen,
De Zarathustra vallása igaz!
Két Isten van: egy Jó és egy Gonosz!
S amit látunk magunk körűl a földön,
Mérhetlen sok száz emberöltőn.
Örömet, kínt, diadalt és nyomort,
Mit a forgó szerencse szele összehord:
E két Istennek örök harca az!
