Lelkem, most elbocsátalak.
Legyen tied a végtelenség,
mint annyiszor…
Élő cellád burkába zárva,
senyvedve – a mindennap átka
poros pókhálóján át lested
a virradó percet, hogy tested
feledje börtön-hivatását,
az élet versenyző futását
és ráeszméltesd, hogy szabadnak
születtél – testet önmagadnak
magad teremtettél – nem átokul.
Remekbe szántad…. Alkotó kezed
formát keres – már vonalat vezet…
Rossz anyagon elsíklott vésőd,
művészkezed hanyatlik – későn
döbbensz a tévedésre rá:
Már vérpatak hajtja szíved,
zilált húr minden szál ideg
s minden húr külön muzsikál.
– Őrült kezében Stradivar-
remek bomlottan így remeg.
Izomrost, görcsös hústömeg,
dolgozik vértől színesen,
élő vágy már a száj, a szem,
szivattyúz szivacsos tüdő….
Ne kérdd,
miért
lohol így mind? Csak az idő,
az óra, perc szolgálni jó –
míg Te, az Örökkévaló
küldöttje várod nyugtalan
az Egy időt – most…
Most, lelkem, elbocsátalak…
Legyen tied a végtelenség
s várom, megtérsz-e újra?…
