Nem átkozlak, hogy a szivem megtépted,
Még egy könyet se hullatok teérted,
Majd kiáltod te nevemet a szélbe, –
Oh, de nem lesz, ki a hangod’ megértse!
Suttogod még nevemet a virágnak,
Dalolod még szerelmem a madárnak,
Gyermekednek hűségemet regéled,
S a szivednek: hogy az enyém mivé lett!
