Szathmáry Pál: Magyar dicsőség

Hol vagytok ősi hír, magyar dicsőség?
Magas világtok hova bujdosott?
Egünkről olyan rég letűnt, s azóta
Sötétben élünk, mint elátkozott.
Mátyással tűnt le végső fényetek…
S nagyság, dicsőség… minden oda lett.
Sugáratok talán csak délibáb volt?
Káprázat és rövid csalóka fény?
Oh nem, nem!… oly ragyogó volt az inkább,
Hogy e hon elvakult tündökletén.
S vakon rohant szegény a sir felé,
Hová a csel s gaz árulás vivé,
Kinszenvedések várakoztak itt rá…
Sirjában ő sokáig haldokolt.
S véres gyötrelme sokkal égetőbb lett —
Hogy tenni és boszulni gyenge volt.
De végre elvonult a tetszhalál,
S a nemzet ismét uj erőben áll.
Ne bízz szegény hon a gondviselésben,
Ha él fölöttünk — ő rég elhagyott.
Gondolj a múltra, hogyha csüggedeznél,
S használd erődet és akaratod.
Küzd, törj előre bátran nemzetem!
Élet, halál! csak az dicső legyen!

1848. április 29.