Nem az idők méhe meddő,
Nem a század vére lomha,
– Minket forgat vad futása
Öntudatlan félálomba.
Míg felettünk összecsapnak
Hihetetlen fényes eszmék,
Csak siratjuk, mint a gyermek,
A nyugalmas álmok vesztét!
Érzi, tudja minden ember:
Forr valami lenn alattunk,
Lángja felcsap itt is, ott is,
Minek még nevet sem adtunk.
Régi, rozsdás láncok hullnak,
Mik a lelket nyűgben tartják,
S várjuk félve, várjuk titkon
A jövendő szörnyű harcát.
Mint a sivatagban járók
Kutatnak a láthatáron,
– Hátha újra jönne, aki
Áttörne a vak homályon,
Aki újra megváltaná
Bűneit az árva földnek,
Aki eljön és letörli
Könnyeit a szenvedőknek…
