Thali Kálmán: Zápolya

I.

“Hová nyargalsz vitéz lovag
E tajtékzó paripán?”
“A királyi ős Budára –
Át Szegednél a Tiszán!

Leveretve nyög a pórhad –
Éljen, éljen Zápolya!
Megmentését egyedül csak
Neki köszöni hona!”

Szól és vágtat mint a szélvész
Temesvárról a futár, –
S nyomában mint rózsafelhő
A hir fönn repesve jár. –

Ős Budában fürge zaj kél,
Vigan szólal a harang:
Mint majd egykor az angyalnak
Trombitája szólaland…

A király is hallja a hirt –
Könybe lábbad a szeme…
Ki mondja meg: ez a könnyü
Öröm vagy bú könnye-e?…

II.

Egy évtized lehivarzott.
Azóta sok változék…
Ujra hirnök jő Budára –
Arcza halvány, sebe ég.

És pihegve szól: “Mohácsnál
Király és hon elveszett!…”
S haldokolva fölszakitja
Vérző keblén a sebet. –

Ős Budában ujra zaj kél –
Búsan kondul a harang:
Búsan, tompán, mint midőn a
Koporsóra hull a hant…

Királyasszony hallja a hirt,
Könybe lábbad szép szeme…
Kiki tudja: hogy ez a köny
Sötét bánat könyüje!!

– És Szegednél táborával
Tétlenül áll Zápolya:
Megmentését, elvesztését
Neki köszöni hona.

megjelent: Vasárnapi Ujság, 1856. március 16. (11. szám)