Északi szél paripája
A pusztákon nyargal végig;
Végéjszaktól indulván el
Meg sem is áll végső délig.
Hólapályon visz az útja,
Egyenes, de néha görbe,
És mindegyik fordulásnál
Fagyos havat szór a körme.
Földig ér le hosszu farka,
Dombbá söpri lent a havat,
Fent repülő sörényébe
Kánya, varju belé akad.
Fut, és rajta ül nyergetlen
Hátán a tél zord királya,
Csapzott jégcsap a szakálla,
Éjszaki fény koronája.
Hangos sípot tart markában,
S mikor hegybe, házba útja
Megakad, – kél bősz haragra,
S mérgit a nagy sípba fújja.
Mire ádáz paripája
Általszöki akadályát,
És gyors lábbal fölkeresi
A puszták vad szabadságát.
Nagy-Karácson éjfélében
Imádsággal fenn virrasztok,
Inam reszket akaratlan,
Minden fogam összevacog.
Tán hideg lel? kérdik tőlem,
Mert nem látják, mert nem hallják
Ablak mellett elsuhanni
Gyors lován a tél királyát.
