Egv-két napig vagy még közöttünk,
Egy-két rövid napig csupán,
Egy-két napot ha tűnni látunk,
Virágtalan fa lesz családunk,
Nem lesz körünkben már leány.
Oh édes gyermek, kit sokáig
Mint kicsikénket ölelünk,
Bár boldogságod véled érzi,
A gyenge szivet mégis vérzi,
Hogy nem lész többé a miénk!
Midőn az első tovaszállott,
Mint fészkéből kinőtt madár,
Vigasz volt ajkad csacsogása –
Ah nem hat mar soká varázsa,
Vig fecske szállj, eltűnt a nyár.
Kart-karba öltve nem kisérsz már,
Elöttem karján más vezet,
E kép is eltün nem sokára,
Kihagysz a férj hivó szavára,
Kiszállsz s üres lesz itt helyed.
De nem kesergek, – örömedre
Ne vonjon árnyal bánatom;
Hisz mi maradhat a szülőnek
Szülöttitől, ha nagyra nőnek,
Mi a közös sors, jól tudom.
El hát a dőre fájdalommal!
Érettem bús könyüt ne ejts,
Légy boldog, örvendj, meg ne érjem,
Hogy vágyad minket visszakérjen, –
Inkább örökre elfelejts!
