Fúj, nyargal a szél hegyen-völgyön át.
A bérci tölgy veszt köntöst, koronát.
Sikolt az ablak, bömböl a völgy.
Megölte benne valaki magát.
– Mért nem kacsintasz, illegsz, oh hölgy?
Az árok búg, a barlang csuklik.
Hess áruló, gonosz kuvik.
Fúj, nyargal a szél árkon berken át.
Hogy földhöz vágta egy fa ott magát!
Olyan sudár, oly fiatal volt.
De még mozog, még fenyeget az ág.
Nem örömest, de mégis megholt.
Bolyg a haraszt, mindent beföd majd.
Ordas csiba! ne fájjon a fogad.
Üvölt, fúj a szél tüskön, bokron át.
A nyár, az ősz elhordja majd magát.
A hó alatt elalszik a föld.
A dühödt lég hadd törje ki nyakát.
Ki érti meg, ki tudja, mit nyög?…
Valami elsuhant emitt fenn…
– Jár a halál, ha kell, ha nem…
Üvölt, fúj a szél a sövényen át.
Megunta életét a vén világ.
Szerette a napot a golyhó.
Pedig feküdni a lebujba járt.
Ragyogni fenn, alunni lenn jó.
De még a napsugár se szebb, mint a vér…
Ma csak ma, de holnap mi ér?!…
