Az erdőt járod – cseng az éneked.
Pogány dalodtól lázba ténfereg
S epedve néz reád a részeg erdő.
Vágytól piheg a lomb között a szellő
S a mélázó homályba buja táncot
Keringenek a nimfák és najádok.
A vágyak orgiákat ülnek…
Gyönyörtől megvadulva lüktet
A Mindenségnek szíve, lelke,
És szomjúságot ébreszt szenvedelme.
Ily dőzsölés, ilyen ledér tivornya
Tüze csak az Olympon éghetett,
Míg bíbor trónjukról megittasodva
Leszédültek a pogány istenek.
Az erdőt járod… Futnék, messze szökném
De fogva tartasz: villogó szemed
Mint nősténytigris gyámoltalan kölykén,
Melengetőn rajtam pihenteted.
Futnék és lépteid kísérem,
Szökném és megrendülve nézem,
Fejszédtől mint hull porba, sárba
A csemeték nagy sokasága…
Nézem: kíméletlen kezekkel
Hogy vagdalod a gyönge tölgyeket –
S a napos dombra hogy cipelgeted fel,
Hol máglyatűzön mind elégeted…
Sátáni kéj torzítja arcodat,
Mikor a máglya meggyül, tűzre kap
S a láng a fákat átkarolva
Az ég azúrját ostromolja.
Nevetsz, kacagsz a látomáson –
S a mint az izzó máglya-ágyon
Mindent sebesre mart a láng:
Földet kotorsz a pattogó parázsra,
A lángot elfojtod a földbe, sárba
És boldogan sietsz tovább…
Gyászos feketeség marad utánad,
A szél sötét, megszenesedett fákat
Himbál és vésztjóslón susogja el:
Egy lány az erdőt járja s énekel.
