Az asszony víg, dalos volt, – kacaja,
Mint hajnalidőn gerlice szava,
Felhangzott szüntelen.
A férfi nézte és ámulva szólt:
– Lám! Azelőtt ilyen szép sose volt, –
Én így nem ismerem!
Továbbment. S hogy talált egy szőke lányra,
Leült mellé és súgva magyarázta,
Hogy “mi a szerelem?”
Mikor füléhez hajlott mosolyogva,
Az asszony ránézett, féltőn, titokba:
– Igy sose bánt velem!
Nemrég, – szerelmük végső idejébe, –
Hogy együtt ültek, csendben, tépelődve
Magányos estvelen, –
Egyik se tudta még, hogy mi a gyásza, –
Akartak még, – s már nem tudtak egymásra
Rámosolyogni sem.
1902.
