Hajadnak színe oly setét,
Varázsló tűz ég szép szemedben,
Od’ adnám szívem életét,
Érted mindent, ha kellemedben
Csak egyszer rám tekintenél.
Oh lány, te szép vagy! Ami él,
Mi eddig élt e nagy világon,
Hány rózsa nyílt hajló zöld ágon,
Termett virág a kert füvében,
Csillag sugárzott ég ívében,
Oly szépek ők nem voltanak
Miként te vagy nekem,
Te bájoló szelid alak
Szép ismeretlenem.
Prometheusként hő tüzet gyújt
Édes pillantatod,
És annak élvet, kéjt, gyönyört nyújt,
Kin percig nyugtatod.
E szív, mely annyit szenvedett,
Még egyszer felmozdul
S lelkembe vésvén képedet,
Emlékéhez simul.
Áhítatos, mély, szent indulat
A vágy, mely benne kél,
Melytől eped, csapong és gyullad,
S mit egykor bírt, arról beszél.
O, mint levél az őszi gallyon,
Mely hervad és kész hogy meghaljon,
Ha a napsugár rá tekint,
Zöldellni, élni vágy megint.
Ajkidról a hang mélyen megható,
Bár egyszer hallanám,
Olyan lehet mint hárfaszó,
Melyet lengyelkéz szív után ver.
Mélyen kebelre hat
S kívántat véle jobbakat.
Boldog, ki téged ismer,
És kit megértesz küzdésében.
Ím én is érzelmim hevében,
Áldoznám szívem szívedért,
Idvességem szerelmedért.
Bocsáss meg én nekem,
Bocsáss meg e lángzó kebelnek
Ha érzeményi érted kelnek,
S őket el nem fedezhetem.
Szívem egy óceán,
Indulatok viharként járják
És belsejét elődbe tárják
Ne vesd meg őt, leány!
