Agyagási Károly: Csegezi

Komor arculattal, fájdalmas lélekkel,
Nyugatra tekintek pirosrasírt szemmel.
Nyugati láthatár távoli ködébe,
Belevegyül lelkem végső reménysége.
A leszálló napnak nem látszik sugára,
Rózsaszíne elbújt felhők árnyékába.
Köddé vált reményem visszaszáll lelkembe
S onnan mind újabb könny csapódik szemembe.
Bennem a lelket csak a remény tartotta;
Köddé vált reménnyel kell szállnom a sírba.
Ez a sírbaszállás bár csak hamar jönne,
Az öregembernek úgy sincsen jövője.
Csakhogy én a sírban sem fogok nyugodni,
Nemzetem jövője ott is fog zavarni.

Régebben ha komor s fáradt volt a lelkem,
A természet ölén mindig megpihentem.
Megújult erővel fogtam a munkába,
Az élet gondjait nem is vettem számba.
E bevált szokásom most is kipróbálom,
Fájdalom, hogy most már abban sincsen hasznom.
Járom az erdőket, járom a mezőket,
Csodálom nagyságod gyönyörű természet!
Lelki nyugalmat már ezekkel sem érek,
Fonnyadozó szárán rágódik egy féreg.

Végső reménységnek már csak egy van hátra,
Felkapaszkodni a Pegázus hátára.
E lovaglásomnak egyedüli célja,
Hogy gondolatimat más irányba vonja.
Most már jó olvasóm beláttál lelkembe,
Ha mesém gyenge is: részesítsd kegyedbe!

Agyagási Károly: Mérlegelés

Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.

Gyulai Pál, jeles költőnk milyen szépen írta,
Hogy az édes jóanyának a sírban sincs nyugta.
Gyermekihez éjjelenként visszatérő lelkek,
Nemsokára bennem egy hű követőre leltek.

Fájdalomban az anyákkal versenyzésre keltem,
De nekem majd más irányba száll vissza a lelkem.
Aki elveszett Hazáját mint én, úgy siratja,
Annak is, mint az anyáknak nehéz a sírhantja

Agyagási Károly: A néma

Repülj gondolatom ki a nagyvilágba,
Hogyha megszülettél, mért is lennél zárva?
Bezárva nem tudnád emelni szárnyadat,
Mégis megterhelnéd öreg kalitkádat.
Mikor szabad leszel, szállj fel a magasba,
Ha nem tudsz repülni: zuhanj le a porba.
Ha nincs erős szemed, ne tekints a napba,
Gondolatom gondolj Icarus sorsára!

Csak az érző lelkek tanyáját keresd fel,
Lehet, hogy azok közt soknak meg is tetszel.
Mikor onnan eljössz, kérlek, tekints vissza,
Vajjon nincsen egy is, ki magát elsírta?
Ez a könny lenne a legnagyobb jutalom,
Mit nekem hozhatnál, komor gondolatom!

Agyagási Károly: A válaszfal

Éj-nap kínosan vergődöm szomorú időkben,
Bár a remény biztat, mégis nagy a szenvedésem.
Világrázó, nehéz napok gyűlölt légköréből
Visszaszállva erőt veszek más nehéz időkből.
Akkor is volt egy nemzetnek nehéz szenvedése,
Összetörve, megalázva alig volt reménye.
Mégis, mint a Phőnix-madár, felszállott porából,
Most is annak kell történni, Isten jóvoltából.
Szenvedéstől edzett szárnyon, lelkem szállj a múltba,
Oda, ahol megkezdődött egy nagy katasztrófa.
Hol hősi halált szenvedett sok névtelen honfi,
Kik között alussza álmát isteni Petőfi.
Te, ki oly sok drága kincset vittél a sírodba,
Hints abból egy kicsiny sugárt reám, epigonra.
Akkor tudom erős lenne képzeletem szárnya,
Akkor elszállnál kis versem az egész világba.

Agyagási Károly: Két jóbarát

A helyett, hogy sírnék, öreg, balga lélek,
Kinek az élettől nincsen mit reméljek.
A’helyett, hogy írnám a végrendeletem,
Íme, bolondmódra lantomat pengetem.
Mint egy álmodozót kerget lázas álom:
Ezt míg le nem írom, nyugtom nem találom.
Pedig tán jobb volna elbutultnak lenni,
Fiatalkorunkra nem is emlékezni,
Így tán napjaimat könnyebben elbírnám,
Fiatalságomat, – ha vissza nem sírnám!
De többet nem sírok, úgy sincs foganatja,
Egy napnak nem lehet egynél több hajnala!

Agyagási Károly: Belső parancs

Írni! Írni! – erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
Gondolatok, meseszálak megszületnek hirtelen,
Mézet szedek, mint a méhek, virágos szép réteken.
Láthatatlan kaptáromba összegyűjtöm csendesen,
Bánatomat, fájdalmamat mérsékeli rendesen.
Óh, de annyi mézet ki tud egy halomba gyűjteni,
Hogy az én magyar szívemet megtudja gyógyítani?
Írok, írok, mert fájdalmam ezalatt elcsendesül,
Kíntól vergődő beteg is morphiumtól szenderül.
Kínjaim nagyságát mérni csak a jóisten tudja,
Az írást, mint enyhítőszert bizonyosan Ő adja.
Írok, írok, mézcseppekkel porozom a szívemet,
Enyhülettel, szebb jövővel bíztatom a lelkemet.
Írás végén azonban még növekszik a fájdalom,
Hazafias forró könnyem soraimra hullatom.

Agyagási Károly: A rokkant

Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
De most vidám írást ne várjanak tőlem,
Kínnal, fájdalommal van tele a lelkem.
Hogyha víghoz fognék, semmiképp se menne,
Legfeljebb egy hitvány paródia lenne.
A világcsatának rossz következménye,
Súlyos terhet rakott az én kedélyemre.
Sokan mondhatnák, hogy: vénember fájdalma,
Erre azt felelem: “Bár csak azért volna!”
Bánat, szomorúság a lélek edzője,
Akinek sok jutott, ne féljen hát tőle.
Háború szülöttje az én mesém tárgya,
Ily apaság mellett vidám hogy is volna?
Meghalt a rossz apa, de gyermeki élnek,
Nagy gondot okozva az emberiségnek.

Agyagási Károly: Egy öreg katona

Oly szegény volt egy legényke,
Mint a templomi egérke.
De oly erős volt a lelke,
hogy a nyomort nem ügyelte.
Nappal küzdött az élettel,
Éjiéi pedig a könyvekkel.
A szegénység iskolája,
Megtanítá a hálára.
Alig ment még emberszámba,
Belépett egy oly glédába,

Ahol a jót osztogatják,
S nem a puskát pucoválják
Igen bízván az emberbe’,
Sok csalódás lett a bére.
Megvénülve úgy gondolta,
Hogy puskáját sutba dobja.
Rosszakkal nem hadakozik,
S többet nem is adakozik.
De e közben sírást hallott,
S futva a glédáda állott.

Agyagási Károly: Téli hangulat

Leveletlen a fa, bánatos az erdő,
Gyászruhaként borul rá a sötét felhő.
A szomorú csendet semmi sem zavarja,
Halott levél és ág levannak tarolva.
A leszálló napnak sárga, hideg fénye,
Sajnálva tekint a fekete erdőre.
Hogy a búsulónak ne lehessen nyugta:
Szél a halottait egymásba kuszálja.

Éjji szállásra vendégek érkeznek,
Holló, csóka, varjú fákra telepednek.
Nekik is jutott a fekete ruhából,
Ők is részt kérnek az erdő fájdalmából.
Szélfútta ágakról elrepülnek másra,
Nincsen semmi kedvük most a hintázásra.
Későbben a csendet ők is megzavarják,
“Kár, hogy bús az élet!” – mindnyájan kiáltják.

Erdő, csermely, madár, elfagyott virágok,
Ti a telet így is átalláboljátok.
A téli gyötrelmet hamar elfeledve,
Berendezkedtek vidámabb életre.
A felébredt tavasz hívó szózatára.
Anyagul szolgáltok a Szép alkotásra.

Sokan vannak, akik nem várnak virágot,
Mert örökös gyászban látják a világot.
Hagyjátok a panaszt ilyen szenvedőkre:
Mostani világban vergődő emberre.