Komor arculattal, fájdalmas lélekkel,
Nyugatra tekintek pirosrasírt szemmel.
Nyugati láthatár távoli ködébe,
Belevegyül lelkem végső reménysége.
A leszálló napnak nem látszik sugára,
Rózsaszíne elbújt felhők árnyékába.
Köddé vált reményem visszaszáll lelkembe
S onnan mind újabb könny csapódik szemembe.
Bennem a lelket csak a remény tartotta;
Köddé vált reménnyel kell szállnom a sírba.
Ez a sírbaszállás bár csak hamar jönne,
Az öregembernek úgy sincsen jövője.
Csakhogy én a sírban sem fogok nyugodni,
Nemzetem jövője ott is fog zavarni.
Régebben ha komor s fáradt volt a lelkem,
A természet ölén mindig megpihentem.
Megújult erővel fogtam a munkába,
Az élet gondjait nem is vettem számba.
E bevált szokásom most is kipróbálom,
Fájdalom, hogy most már abban sincsen hasznom.
Járom az erdőket, járom a mezőket,
Csodálom nagyságod gyönyörű természet!
Lelki nyugalmat már ezekkel sem érek,
Fonnyadozó szárán rágódik egy féreg.
Végső reménységnek már csak egy van hátra,
Felkapaszkodni a Pegázus hátára.
E lovaglásomnak egyedüli célja,
Hogy gondolatimat más irányba vonja.
Most már jó olvasóm beláttál lelkembe,
Ha mesém gyenge is: részesítsd kegyedbe!
