Agyagási Károly: Búcsúzás

Elveszett hazámnak Emporiuma,
Sűrű könnyeimnek megindítója.
Mielőt rám szállna az örökös est,
Búcsúzkodni jöttem hozzád, Budapest.

Míg enyém is voltál nagy környékeddel,
Nem sokat törődtem szeretetemmel.
Meglévő kincsét az ember megszokja,
Értékét, ha elvész, csak akkor tudja.

Összejárom minden uccád s téredet,
Lelkembe rajzolom kedves képedet.
Szívkeretben viszem szülőföldemre,
Kebledből letépett kies Erdélybe.

Otthon megint csak a régit folytatom,
Elveszett hazámat sírig siratom.
Eltiltott sóhajom visszaszáll hozzád,
S mint régi kedvesre gondolok reád.

Agyagási Károly: Száraz idő

Virágos kertemben halál nyomát látom,
Fonnyadoz, hervadoz a sok szép virágom.
A nap fényessége elment, más vidékre,
Száradoz a gyökér, nincs víz öntözésre.

Mint a virágoké olyan lesz halálom,
Mert a nap megtértét mindhiába várom.
Halott virágokkal leszek eltemetve,
Elhagyott síromra nem jut talán egy se.

Ha száraz és sötét marad az országom,
Én a feltámadást sohase kívánom.
De ha fajvirágim nem mennek mind tönkre,
Magot szórjanak a bándi temetőbe.

Új virágok kelnek a régi gazdából,
Ki esőt hint rájuk lelke párájából.
Fajom virági ha boldogsághoz érnek,
Nyugodt lesz az álma az ott pihenőnek.

Agyagási Károly: Az orvos

Nyughatatlan fantáziám mért nem tudsz pihenni?
Mért akarod a gazdádat új kínnak kitenni?
Hisz’ te úgyis csak a múltban találsz jó talajra,
Ha azt újra megbojgatod: foly a könnyem árja.
Ha telkemet felszólítod e magas légkörbe,
Öröm után új bánattal esünk a jelenbe.
De ha mégis így akarod: segítek utadban,
Nálam egy újabb fájdalom most már meg se kottyan.

Nekem igen nagy rész jutott a világcsapásból,
Benne lenni s mégis távol a régi világtól.
Itt születtem, nevekedtem s élem hosszú éltem;
Milyen furcsa, hogy magamat idegenben érzem.
A világ ki van fordulva régi jó sarkából,
Ki is jutott a fülünknek a nagy csikorgásból.
Görög-isten, ki vállával e glóbuszt fenntartja,
Jól tenné, ha bűnös súlyát a pokolba dobja.

Agyagási Károly: Csegezi

Komor arculattal, fájdalmas lélekkel,
Nyugatra tekintek pirosrasírt szemmel.
Nyugati láthatár távoli ködébe,
Belevegyül lelkem végső reménysége.
A leszálló napnak nem látszik sugára,
Rózsaszíne elbújt felhők árnyékába.
Köddé vált reményem visszaszáll lelkembe
S onnan mind újabb könny csapódik szemembe.
Bennem a lelket csak a remény tartotta;
Köddé vált reménnyel kell szállnom a sírba.
Ez a sírbaszállás bár csak hamar jönne,
Az öregembernek úgy sincsen jövője.
Csakhogy én a sírban sem fogok nyugodni,
Nemzetem jövője ott is fog zavarni.

Régebben ha komor s fáradt volt a lelkem,
A természet ölén mindig megpihentem.
Megújult erővel fogtam a munkába,
Az élet gondjait nem is vettem számba.
E bevált szokásom most is kipróbálom,
Fájdalom, hogy most már abban sincsen hasznom.
Járom az erdőket, járom a mezőket,
Csodálom nagyságod gyönyörű természet!
Lelki nyugalmat már ezekkel sem érek,
Fonnyadozó szárán rágódik egy féreg.

Végső reménységnek már csak egy van hátra,
Felkapaszkodni a Pegázus hátára.
E lovaglásomnak egyedüli célja,
Hogy gondolatimat más irányba vonja.
Most már jó olvasóm beláttál lelkembe,
Ha mesém gyenge is: részesítsd kegyedbe!

Agyagási Károly: Mérlegelés

Alaposan mérlegelni csak az Isten tudja,
Hogy a két legnagyobb kínnak melyik a nagyobbja.
Ha a gyermek és a Haza latra volna téve,
Vagy az anya, vagy a honfi össze lenne tépve.

Gyulai Pál, jeles költőnk milyen szépen írta,
Hogy az édes jóanyának a sírban sincs nyugta.
Gyermekihez éjjelenként visszatérő lelkek,
Nemsokára bennem egy hű követőre leltek.

Fájdalomban az anyákkal versenyzésre keltem,
De nekem majd más irányba száll vissza a lelkem.
Aki elveszett Hazáját mint én, úgy siratja,
Annak is, mint az anyáknak nehéz a sírhantja

Agyagási Károly: A néma

Repülj gondolatom ki a nagyvilágba,
Hogyha megszülettél, mért is lennél zárva?
Bezárva nem tudnád emelni szárnyadat,
Mégis megterhelnéd öreg kalitkádat.
Mikor szabad leszel, szállj fel a magasba,
Ha nem tudsz repülni: zuhanj le a porba.
Ha nincs erős szemed, ne tekints a napba,
Gondolatom gondolj Icarus sorsára!

Csak az érző lelkek tanyáját keresd fel,
Lehet, hogy azok közt soknak meg is tetszel.
Mikor onnan eljössz, kérlek, tekints vissza,
Vajjon nincsen egy is, ki magát elsírta?
Ez a könny lenne a legnagyobb jutalom,
Mit nekem hozhatnál, komor gondolatom!

Agyagási Károly: A válaszfal

Éj-nap kínosan vergődöm szomorú időkben,
Bár a remény biztat, mégis nagy a szenvedésem.
Világrázó, nehéz napok gyűlölt légköréből
Visszaszállva erőt veszek más nehéz időkből.
Akkor is volt egy nemzetnek nehéz szenvedése,
Összetörve, megalázva alig volt reménye.
Mégis, mint a Phőnix-madár, felszállott porából,
Most is annak kell történni, Isten jóvoltából.
Szenvedéstől edzett szárnyon, lelkem szállj a múltba,
Oda, ahol megkezdődött egy nagy katasztrófa.
Hol hősi halált szenvedett sok névtelen honfi,
Kik között alussza álmát isteni Petőfi.
Te, ki oly sok drága kincset vittél a sírodba,
Hints abból egy kicsiny sugárt reám, epigonra.
Akkor tudom erős lenne képzeletem szárnya,
Akkor elszállnál kis versem az egész világba.

Agyagási Károly: Két jóbarát

A helyett, hogy sírnék, öreg, balga lélek,
Kinek az élettől nincsen mit reméljek.
A’helyett, hogy írnám a végrendeletem,
Íme, bolondmódra lantomat pengetem.
Mint egy álmodozót kerget lázas álom:
Ezt míg le nem írom, nyugtom nem találom.
Pedig tán jobb volna elbutultnak lenni,
Fiatalkorunkra nem is emlékezni,
Így tán napjaimat könnyebben elbírnám,
Fiatalságomat, – ha vissza nem sírnám!
De többet nem sírok, úgy sincs foganatja,
Egy napnak nem lehet egynél több hajnala!

Agyagási Károly: Belső parancs

Írni! Írni! – erős hangon kiáltja rám valaki,
Ilyen erős parancsszónak nem jó ellentállani.
Ez a nagyúr, mint despota úgy lakik a lelkemben,
Parancsára millió sejt rezdül meg a fejemben.
Gondolatok, meseszálak megszületnek hirtelen,
Mézet szedek, mint a méhek, virágos szép réteken.
Láthatatlan kaptáromba összegyűjtöm csendesen,
Bánatomat, fájdalmamat mérsékeli rendesen.
Óh, de annyi mézet ki tud egy halomba gyűjteni,
Hogy az én magyar szívemet megtudja gyógyítani?
Írok, írok, mert fájdalmam ezalatt elcsendesül,
Kíntól vergődő beteg is morphiumtól szenderül.
Kínjaim nagyságát mérni csak a jóisten tudja,
Az írást, mint enyhítőszert bizonyosan Ő adja.
Írok, írok, mézcseppekkel porozom a szívemet,
Enyhülettel, szebb jövővel bíztatom a lelkemet.
Írás végén azonban még növekszik a fájdalom,
Hazafias forró könnyem soraimra hullatom.

Agyagási Károly: A rokkant

Ha tizenöt évet vissza tudnék szállni,
Milyen szép meséket tudnék kitalálni.
Soraim behintném jókedvvel, tréfával,
Olvasóm nem bírna a sok kacagással.
De most vidám írást ne várjanak tőlem,
Kínnal, fájdalommal van tele a lelkem.
Hogyha víghoz fognék, semmiképp se menne,
Legfeljebb egy hitvány paródia lenne.
A világcsatának rossz következménye,
Súlyos terhet rakott az én kedélyemre.
Sokan mondhatnák, hogy: vénember fájdalma,
Erre azt felelem: “Bár csak azért volna!”
Bánat, szomorúság a lélek edzője,
Akinek sok jutott, ne féljen hát tőle.
Háború szülöttje az én mesém tárgya,
Ily apaság mellett vidám hogy is volna?
Meghalt a rossz apa, de gyermeki élnek,
Nagy gondot okozva az emberiségnek.