Amade László: Szerelmemet ha vizsgálom…

1.
Szerelmemet ha vizsgálom,
Álnokságát tapasztalom;
Édesgetett még megejtett,
Még hálójában keritett,
Most jól látom, mi haszna.

2.
Zárva tartott, mint egy rabját,
Megkötözött mint sajátját,
Meg is kínzott, mert kegyetlen,
Igy bánt velem kémélletlen’,
Igy fizette szolgáját.

3.
Incselkedett körülettem,
Hittem, mert még nem ismertem,
Nem vólt nyugtom, meghóditott,
Praktikája elálmitott:
Ah, melly nagyot vétettem!

4.
Lássa kiki, mit szeressen,
Megfontolja, kinek hidgyen!
Ámbár édes, azért nem méz,
Ámbár fénlik, lehet csak réz:
Példát rólam vehessen.

5.
Éltem ugyan vig napjaim’,
Vóltak kényes mulatságim!
De melly hamar elfolytanak!
Mint az árnyék, elmúltanak!
Értek ezer fájdalmim.

6.
Szemérmetlen az Cupido,
Nyughatatlan, nem állandó;
Nem is isten, istentelen,
Mert nincs benne az kegyelem,
Nem is egyéb csak kinzó.

7.
Szerencsétlen szerelmemben
Ha voltam is ámbár egyben,
Nem fog többet hódittani,
Nem fog rajtam uralkodni,
Boldog vétkem ezekben.

8.
Igy próbálta meg ezeket,
Az ki irta ez verseket;
Jövendőben megmutatja,
Mindenekkel megtudatja,
Mért szenvedett illyeket.

Amade László: Azt nem reméltem…

Azt nem reméltem,
Soha sem véltem,
Melly szégyen,
Igy légyen
Gyilkos szived!
Tegnap itéltél,
Már ma megöltél,
Átkozott!
Mért kinzott
Igy szerelmed?

Még ismerkedtél
Addig kedveztél,
Edessen,
Kegyessen
Édesgettél;
Mindent igértél,
Hittel esküttél,
Kegyetlen!
Hitetlen!
Megvetettél.

Ah mért kinoztál,
Békét nem hadtál
Állandó
Ha lenni nem
Nem akartál!
Mást megvetettem,
Mert néked hittem;
Ismérem:
Szemérem,
Ezt miveltem!

Dolgomat bánom,
Nagyon sajnállom,
Szerettem,
Vétettem,
Tapasztalom;
De az egekben
Bizom, Istenben,
Hogy méltán
Boszúmat
Rajtad állom!

Ez ha meglén is,
Érzem, szégyen is,
Reménlek,
Még élek
Hivségemben.
De te hitetlen,
Te istentelen,
Megkinzott,
Átkozott
Légy szivedben!

Amade László: Én is vóltam szerelmes…

Én is vóltam szerelmes,
Sziveken győzedelmes,
Vólt részem ez világban
Amor szolgálatjában,
De elmúltak vig napjaim,
Számlálom csak búss óráim’;
Szerelem,
Gyötrelem,
Mért voltál olly kegyetlen?!

Vallyon van-e ollyan sziv,
Kihez vólt ő vajha hiv?
Czukorral édesgetett,
Méreggel megétetett.
Minden dolga csak álnokság,
Reménsége valótlanság:
Jaj szégyen,
Hogy légyen
Igy az Cupido isten.

Ártatlan az én vétkem,
Hogy estem szerelemben,
Embert isten megcsalhat,
Mert véle parancsolhat.
Adjon azért rólam számot,
Fizesse értem az vámot:
Most bánom,
Sajnállom,
Hogy valaha szerettem!

Az elmúlt jó kedvrül S eltűnt szerelemrül Hejában emlékezni El köll azt felejteni.

Amade László: Búsúly szivem érted, hivem…

Búsúly szivem érted, hivem,
Hogy tőled eltávozik,
Személyedtül, szerelmedtül
Megválik s elnyomódik;
Mit miveljen s mint éljen?
Ohajtson vagy reméljen?
Majd meghal, úgy aggódik.

Csak árnyékban s gondolatban
Kinos szivet szeretni,
Élő szivnek és léleknek
Árnyékért fohászkodni,
Tündérképet imádni,
Bálványozni s áldozni, –
Jobb ma inkább meghalni.

Már föltettem s megesküttem,
Soha igy nem szeretlek,
Valóságért, nem kétségért,
Ha jádzom, koczkát vetek;
Ha pirúlok s ájúlok,
Ha bággyadok s meghalok,
Bizony ingyen nem epedek,
vagy: Én érdemért szenvedek.

Az vad mássát, édes társát,
Példa, miként sajnálja,
Mint kergeti és kesergi,
Meddig föl nem találja,
Bánkodik és aggódik,
És nyughatatlankodik,
Kénját nem is számlálja.

Vedd szivedre és hitedre,
Ha azt tetszik követni,
Minutára s pillantásra
Ha kit tetszik ismerni;
Noha titkon gyötrődöm,
Tusakodom s törődöm,
Tudok sokat szenvedni.

Mégis áldlak és imádlak,
Ha tőlem eltávozol,
Megpróbálom és vizsgálom,
Ha ezzel nem változol?
Elhidd, távúl is égek,
Epedek és szeretek,
Hogy ha te is lángozol.

Amade László: Ámbár nékem nincsen kincsem…

Ámbár nékem nincsen kincsem,
Kiért semmi kedvem sincsen,
De talám megérem,
Szivemben ismérem,
Hogy lész nékem szivem, hivem!

Most is aztat szánom s bánom,
Szived’ hogy titkon kivánom;
Meg nem csókolhatlak,
Meg nem szorithatlak,
Ne hagyj igy szenvednem! nem! nem!

Áldott illyen képnek, épnek
Kedvében van ki illy szépnek,
Valóért kinlódik,
Ingyen nem aggódik,
De vallyon ki lesz az? igaz!

Dobog bár mindenem bennem,
Árnyékért hogy köll szenvednem,
De szabad próbálni,
Úgy szivre találni,
Szabad még remélni, élni.

Eleget biztatsz reménnyem,
Elhúnt csillagomat, fénnyem!
Azért már imádlak,
És magamnak tartlak, –
Nincs már benned kétség! hüség!
vagy: De jaj talán hüség: jég! ég.

Egészlen kétségben végre estem vólna, Ha csak már az Echo engem nem biztatna.

Amade László: Nem gondolok sziveddel…

Nem gondolok sziveddel,
Hamis csalárd hiteddel,
Mit mondtál, jól tudod,
Mint bántál, tagadod;
Kinlódni már megúntam,
Bogár után indúltam.

Meggyónom, hogy vétettem,
Nem szivet mért szerettem,
Akartva rabságot,
Nyughatatlanságot
Héjában mért szerzettem?
Meggyónom, hogy vétettem.

Másoknak tudsz kedvezni,
Egy hajóban evezni.
Én szegény habozom,
Az parttul távozom,
Hogy sem ezt köll szenvednem,
Jobb inkább nem szeretnem.

Én tudom, hogy mely nehéz
Az fulláng közt lépes méz,
Akadtam olly méhre
Ki szállott szivemre,
Mérgét is bennem hadta,
De mézét másnak adta.

Akartam, hogy igy történt,
Már szivem nem szenved kint,
Bár más is próbálja,
Ha szive elállja;
Nem lehet már szenvednem,
Mondok most s mindenkor, nem!

Nem jó egy szivet is héjában megvetni, Mert abban nem lehet sokszor válogatni, Mesterséges fátum mindeneknek tetszeni. Sokan szoktak mivel igy rajta veszteni.

Amade László: Boldogtalan az igaz! ollyan szerencse…

Boldogtalan az igaz! ollyan szerencse,
Kinek irigye frigye, nincs ellensége;
Had lássák, mulassák,
Nyelveket koptassák,
Hogy téged szivem, hivem,
Tisztán imádlak!

Azt contemnálom nálom, és köll nevetnem:
Téged, édessem, kincsem, igy köll szeretnem,
Másoknak trucczára,
Lángjára, kárára,
Hogy igy epednek, égnek,
S megemésztődnek.

Lássák az gazok, azok bármit mivelnek,
Teljes mindenem bennem, bármit itélnek,
Magokat itélik,
Végtére szégyenlik,
Pirúlnak, dúlnak, fúlnak,
Ebek ugatnak.

Okok ha nincsen, kincsem! még sem árthatnak,
Szivekben mérget, férget szülnek magoknak,
Jobb: vadnak irigyink,
Mint szánakodóink,
Igy elenyésznek, vesznek,
Vagy máskint lesznek.

Gyarló olly remény s szegény, ki tart ezektül,
Szivek ámitó, gyujtó, hazug nyelvektül:
Ki igaz állandó,
Soha sem hajlandó,
Erős az kőszál, fönt áll,
Nem tart szelektül.

Hóltig csak igy élj, remélj az egy hivségben,
Ezzel ne gondolj, mint moly elvesznek ebben;
Jónak van irigye,
Ezer ellensége,
Szerelmünk is jó; rosz szó
Nem árt szivünkben.

Szerencsétlen fátum s gyarló ollyan hüség, Az kinek nem társa az kaján irigység.

Amade László: Bármikép itéljed…

Bármikép itéljed
Magadban, elhidgyed
Hogy szeretlek!
Titkossan gyötrődöl,
Szivedben törődöl,
Hogy kedvellek.
De már abban van vég,
Hogy szivem érted ég,
Nincs mássad,
Most lássad,
Mi haszna;
Nincs haszna,
Mért késértlek?

Árnyékra futottam,
Hogy hozzád hódúltam,
Most megvallom;
Ködben elmerültem,
Napot nem szemléltem
Tapasztalom.
Ha multam napomat,
Várom csillagomat,
Lesz vezér!
Hozzám fér,
Bár késér,
Meg nem nyér,
Úgy gondolom.

Lássad, mit miveltél!
Hiv szolgád most is él,
Nem változik;
Üldöz hét fájdalom,
Szégyen, hogy megvallom,
Csak kinlódik!
De jobb megvallani,
Érdemmel megválni,
Csak tessék
Más szivet
Megölni
Illy hivet
Nem irtózik.

Orpheus múlatta,
Vadakkal próbálta
Hiv szerelmét,
Az erős érczekkel,
Kőszikla hegyekkel
Igaz szivét;
Én szegény állandó,
Mint viasz hajlandó,
Én vagyok,
Bár nagyok’
Szenvedek
S epedek,
Csak mulandó.

Gondolom, nem mondom,
Tudom, de tagadom,
Mit akartál;
Másoknak trucczára,
Kevélység-próbádra
Ohajtottál:
De nem kell tréfálni,
Szeretni s megválni,
Meglátod,
Megbánod,
Hamissan,
Titkossan
Confundáltál.

Hagyján! ha igy történt,
Szivedben ennyi szint
Elröjtettél;
Én is megvizsgálom,
Talán föltalálom,
Kit kedveltél;
Nincs ollyan elrejtve,
Ki nem jön napfényre,
Még szivem
Megéri,
Hogy Isten
Megveri,
Hogy üldöztél.

Amade László: Amornak fáklája…

Amornak fáklája,
Szerelem’ példája,
Hivségnek próbája,
Szivem’ pátronája! –
Méltán igy nevezlek,
És hiven szeretlek,
Veled halok és élek.

Musáknak szépsége
Didó delisége,
Venus kegyessége,
Thisbének hivsége,
Gizmunda szerelme,
Astraea kegyelme –
Vagy ezek’ érdeme.

Ah! ki nem szeretne,
Illyent nem kedvelne?
Jutalmát vehetne,
Bár kőbül lehetne:
Azért is imádlak,
Csak téged vigyázlak,
Dicsérlek és áldlak.

Drága személyedet,
Cedrus termetedet,
Édes beszédedet,
Kényes lépésedet
Ha titkon vizsgálom,
Csak aztat találom:
Vagy éltem s halálom.

Engedj, igy szeretnem,
Borúlva tisztelnem,
Előtted szentelnem,
Mint lámpás, elégnem;
Éltemet szivedben
Csendessen végeznem,
Engedd meg, én szivem!

Amade László: Ámbár égek…

Ámbár égek,
Hozzád leborúltam,
Magam’ föláldoztam
Személyednek,
De bánom,
Sajnallom,
Nincs jutalma;
Ha porrá lészek is,
Bár elenyészek is,
Semmi haszna.

Módi, látom,
Egy szivet megcsalni,
Mindenhez hódolni,
Tapasztalom;
Ezt tegye,
Szenvedje,
Kinek tetszik.
Nékem nem humorom
És nem lesz szokásom
Igy hódólni.

Alkalmas tűz,
Mellytül elájultam,
És majd elolvadtam,
Szerelmedért
Hevített,
Epesztett
Csak szüntelen’,
Egyszer sem engedett,
Soha sem kedvezett,
Oh kegyetlen!

Dido vólna
Mégis megszánhatna,
Vélem nem bánhatna,
Olly képtelen’,
Szivében,
Kedvében
Bezárhatna,
Ennyi sok próbára,
Ezer sok átkokra
Meg nem csalna.

Elég légyen
Már ennyit szenvedni,
Éretted kinlódni
Elég légyen;
Látod az
Ki igaz,
Melly hiv légyen.
Hogy ha nem szereted,
S tovább is megveted,
Bizony szégyen.

Az megvert gyermeknek szabad légyen sirni, Szabad sérült szivnek igy panaszolkodni.