Amade László versei

Amade László: Szerelmemet ha vizsgálom…

1.
Szerelmemet ha vizsgálom,
Álnokságát tapasztalom;
Édesgetett még megejtett,
Még hálójában keritett,
Most jól látom, mi haszna.

2.
Zárva tartott, mint egy rabját,
Megkötözött mint sajátját,
Meg is kínzott, mert kegyetlen,
Igy bánt velem kémélletlen’,
Igy fizette szolgáját.

3.
Incselkedett körülettem,
Hittem, mert még nem ismertem,
Nem vólt nyugtom, meghóditott,
Praktikája elálmitott:
Ah, melly nagyot vétettem!

4.
Lássa kiki, mit szeressen,
Megfontolja, kinek hidgyen!
Ámbár édes, azért nem méz,
Ámbár fénlik, lehet csak réz:
Példát rólam vehessen.

5.
Éltem ugyan vig napjaim’,
Vóltak kényes mulatságim!
De melly hamar elfolytanak!
Mint az árnyék, elmúltanak!
Értek ezer fájdalmim.

6.
Szemérmetlen az Cupido,
Nyughatatlan, nem állandó;
Nem is isten, istentelen,
Mert nincs benne az kegyelem,
Nem is egyéb csak kinzó.

7.
Szerencsétlen szerelmemben
Ha voltam is ámbár egyben,
Nem fog többet hódittani,
Nem fog rajtam uralkodni,
Boldog vétkem ezekben.

8.
Igy próbálta meg ezeket,
Az ki irta ez verseket;
Jövendőben megmutatja,
Mindenekkel megtudatja,
Mért szenvedett illyeket.

Amade László: Azt nem reméltem…

Azt nem reméltem,
Soha sem véltem,
Melly szégyen,
Igy légyen
Gyilkos szived!
Tegnap itéltél,
Már ma megöltél,
Átkozott!
Mért kinzott
Igy szerelmed?

Még ismerkedtél
Addig kedveztél,
Edessen,
Kegyessen
Édesgettél;
Mindent igértél,
Hittel esküttél,
Kegyetlen!
Hitetlen!
Megvetettél.

Ah mért kinoztál,
Békét nem hadtál
Állandó
Ha lenni nem
Nem akartál!
Mást megvetettem,
Mert néked hittem;
Ismérem:
Szemérem,
Ezt miveltem!

Dolgomat bánom,
Nagyon sajnállom,
Szerettem,
Vétettem,
Tapasztalom;
De az egekben
Bizom, Istenben,
Hogy méltán
Boszúmat
Rajtad állom!

Ez ha meglén is,
Érzem, szégyen is,
Reménlek,
Még élek
Hivségemben.
De te hitetlen,
Te istentelen,
Megkinzott,
Átkozott
Légy szivedben!

Amade László: Én is vóltam szerelmes…

Én is vóltam szerelmes,
Sziveken győzedelmes,
Vólt részem ez világban
Amor szolgálatjában,
De elmúltak vig napjaim,
Számlálom csak búss óráim’;
Szerelem,
Gyötrelem,
Mért voltál olly kegyetlen?!

Vallyon van-e ollyan sziv,
Kihez vólt ő vajha hiv?
Czukorral édesgetett,
Méreggel megétetett.
Minden dolga csak álnokság,
Reménsége valótlanság:
Jaj szégyen,
Hogy légyen
Igy az Cupido isten.

Ártatlan az én vétkem,
Hogy estem szerelemben,
Embert isten megcsalhat,
Mert véle parancsolhat.
Adjon azért rólam számot,
Fizesse értem az vámot:
Most bánom,
Sajnállom,
Hogy valaha szerettem!

Az elmúlt jó kedvrül S eltűnt szerelemrül Hejában emlékezni El köll azt felejteni.

Amade László: Isten hozzád! Szivem…

1.
Isten hozzád! szivem
Mert tőled távozik,
Zokog s kinoz, hivem,
Hogy érted lángozik;
Mert az nélkül köll lennem,
Kit hóltig köll szeretnem:
Ez a legnagyobb kin,
Szivem már nem enyim.

2.
Engedd, had csókoljam
Szép s kegyes kezedet,
Lássad (Szánjad), mint folytatom
Zálogúl könyvemet;
Igaz, s hozzád hiv szivvel
Ki szeret gyötrelemmel,
Vedd én végső csókom’!
Mert már meg köll válnom.

3.
Kényes óráidban
Rólam emlékezzél;
Ha látsz árnyékomban,
Ki szeretett, nem él:
Akkor magad isméred,
Hitetlennek nevezed,
De már késő lészen, –
Midőn sírban lészen.

Amade László: Kivánsz ha szeretni…

Kivánsz ha szeretni,
Engemet szenvedni:
Légy hivség,
Tisztán égj,
Kivánom.

Ráró tekinteted’,
S cedrustermeted’
Nem másnak,
Szolgádnak
Szentöljed.

Irigy emberekkel
És hamis nyelvekkel
Ne gondolj,
Mert mint moly
Elvesznek.

Sokan ha égetnek
S titkon késérgetnek,
Próbálnak,
S megcsalnak,
Azt véljed.

Titkomat megtartsad,
Ne nyilatkoztassad,
Bár kinra
S halálra
Itélnek.

Ifju éltedet
S az én személyemet
Egy szivben,
Mértékben
Rekeszszed.

Nehéz ugyan dolgunk
És keserves sorsunk,
Szenvedjünk
S reméljünk
Üdővel.

Azért az ki szeret,
Rólunk példát vehet:
Szeretni
S szenvedni
Mi lehet?

Ki akar szeretni, Ezt köll elkövetni.

Amade László: Búsúly szivem érted, hivem…

Búsúly szivem érted, hivem,
Hogy tőled eltávozik,
Személyedtül, szerelmedtül
Megválik s elnyomódik;
Mit miveljen s mint éljen?
Ohajtson vagy reméljen?
Majd meghal, úgy aggódik.

Csak árnyékban s gondolatban
Kinos szivet szeretni,
Élő szivnek és léleknek
Árnyékért fohászkodni,
Tündérképet imádni,
Bálványozni s áldozni, –
Jobb ma inkább meghalni.

Már föltettem s megesküttem,
Soha igy nem szeretlek,
Valóságért, nem kétségért,
Ha jádzom, koczkát vetek;
Ha pirúlok s ájúlok,
Ha bággyadok s meghalok,
Bizony ingyen nem epedek,
vagy: Én érdemért szenvedek.

Az vad mássát, édes társát,
Példa, miként sajnálja,
Mint kergeti és kesergi,
Meddig föl nem találja,
Bánkodik és aggódik,
És nyughatatlankodik,
Kénját nem is számlálja.

Vedd szivedre és hitedre,
Ha azt tetszik követni,
Minutára s pillantásra
Ha kit tetszik ismerni;
Noha titkon gyötrődöm,
Tusakodom s törődöm,
Tudok sokat szenvedni.

Mégis áldlak és imádlak,
Ha tőlem eltávozol,
Megpróbálom és vizsgálom,
Ha ezzel nem változol?
Elhidd, távúl is égek,
Epedek és szeretek,
Hogy ha te is lángozol.

Amade László: Ámbár nékem nincsen kincsem…

Ámbár nékem nincsen kincsem,
Kiért semmi kedvem sincsen,
De talám megérem,
Szivemben ismérem,
Hogy lész nékem szivem, hivem!

Most is aztat szánom s bánom,
Szived’ hogy titkon kivánom;
Meg nem csókolhatlak,
Meg nem szorithatlak,
Ne hagyj igy szenvednem! nem! nem!

Áldott illyen képnek, épnek
Kedvében van ki illy szépnek,
Valóért kinlódik,
Ingyen nem aggódik,
De vallyon ki lesz az? igaz!

Dobog bár mindenem bennem,
Árnyékért hogy köll szenvednem,
De szabad próbálni,
Úgy szivre találni,
Szabad még remélni, élni.

Eleget biztatsz reménnyem,
Elhúnt csillagomat, fénnyem!
Azért már imádlak,
És magamnak tartlak, –
Nincs már benned kétség! hüség!
vagy: De jaj talán hüség: jég! ég.

Egészlen kétségben végre estem vólna, Ha csak már az Echo engem nem biztatna.

Amade László: Nem gondolok sziveddel…

Nem gondolok sziveddel,
Hamis csalárd hiteddel,
Mit mondtál, jól tudod,
Mint bántál, tagadod;
Kinlódni már megúntam,
Bogár után indúltam.

Meggyónom, hogy vétettem,
Nem szivet mért szerettem,
Akartva rabságot,
Nyughatatlanságot
Héjában mért szerzettem?
Meggyónom, hogy vétettem.

Másoknak tudsz kedvezni,
Egy hajóban evezni.
Én szegény habozom,
Az parttul távozom,
Hogy sem ezt köll szenvednem,
Jobb inkább nem szeretnem.

Én tudom, hogy mely nehéz
Az fulláng közt lépes méz,
Akadtam olly méhre
Ki szállott szivemre,
Mérgét is bennem hadta,
De mézét másnak adta.

Akartam, hogy igy történt,
Már szivem nem szenved kint,
Bár más is próbálja,
Ha szive elállja;
Nem lehet már szenvednem,
Mondok most s mindenkor, nem!

Nem jó egy szivet is héjában megvetni, Mert abban nem lehet sokszor válogatni, Mesterséges fátum mindeneknek tetszeni. Sokan szoktak mivel igy rajta veszteni.

Amade László: Boldogtalan az igaz! ollyan szerencse…

Boldogtalan az igaz! ollyan szerencse,
Kinek irigye frigye, nincs ellensége;
Had lássák, mulassák,
Nyelveket koptassák,
Hogy téged szivem, hivem,
Tisztán imádlak!

Azt contemnálom nálom, és köll nevetnem:
Téged, édessem, kincsem, igy köll szeretnem,
Másoknak trucczára,
Lángjára, kárára,
Hogy igy epednek, égnek,
S megemésztődnek.

Lássák az gazok, azok bármit mivelnek,
Teljes mindenem bennem, bármit itélnek,
Magokat itélik,
Végtére szégyenlik,
Pirúlnak, dúlnak, fúlnak,
Ebek ugatnak.

Okok ha nincsen, kincsem! még sem árthatnak,
Szivekben mérget, férget szülnek magoknak,
Jobb: vadnak irigyink,
Mint szánakodóink,
Igy elenyésznek, vesznek,
Vagy máskint lesznek.

Gyarló olly remény s szegény, ki tart ezektül,
Szivek ámitó, gyujtó, hazug nyelvektül:
Ki igaz állandó,
Soha sem hajlandó,
Erős az kőszál, fönt áll,
Nem tart szelektül.

Hóltig csak igy élj, remélj az egy hivségben,
Ezzel ne gondolj, mint moly elvesznek ebben;
Jónak van irigye,
Ezer ellensége,
Szerelmünk is jó; rosz szó
Nem árt szivünkben.

Szerencsétlen fátum s gyarló ollyan hüség, Az kinek nem társa az kaján irigység.