Sas voltam egykoron, magasba’ szárnyaló,
Miként a szélvihar szilaj, erős, szabad!
A kék azúr derült világa volt hazám,
A honnan a sugár, a fény, a tüz fakad.
A fellegek fölött, nagy álmok szirtfokán
Magamban éltem át az ifjúságomat,
Lelkem csapongva szállt feléd én Istenem, S
asszárnyakat adott neki a Gondolat!
A hangtalan magány bús csöndje vett körül,
S előttem a csodás, mosolygó Végtelen,
Izzó vágyak tüze perzselte szivemet,
S szemem kutatva járt a messzeségeken.
Ujjongva álltam ott a büszke bérctetőn,
S lelkem derűs öröm mezébe öltözött,
Ezernyi nagy titok dús kincse várt reám
A lét határain, a csillagok között.
Vihar ha jött s szilaj szárnyára felkapott,
Kacagva, vitt, sodort a tiszta ég felé,
Levetkezém legott a léha földi port,
És szomjasan, mohón olvadtam át belé!
Sas voltam egykoron, s ma… szürke rab vagyok,
És csonka szárnyamon rozsdás bilincs csörög,
A lelkemen napfény, sugárözön helyett
Gomolygó föllegek, didergető ködök.
A szép, szabad világ, nagy álmok szirtfoka
Négy fal közé szorult, nehéz rabságra vált,
Sugárzó köntösöm darócra változott,
Az élet mérgezett nvila szivén talált.
Szivén talált, de jaj… megölni nem tudott!
Élek s megyek tovább sivár ösvényemen.
Sziklák között vezet örömtelen utam,
Mindenki elhagyott, már csak Te vagy velem.
Előre hát! Vezess! A csillagok felé,
Szabad világomat add vissza énnekem,
Növesszed újra meg a régi szárnyakat,
Az álmok szárnyait dacos rablelkemen!
Előre hát vigan, az Élet csókja hiv,
És új gyönyört ígér a vesztett üdv helyett,
Amíg a Te szemed kacagva néz reám,
Addig nem félek én, addig nem csüggedek!…
