Ambrozovics Dezső: Ébredjetek

Ébredjetek! Viharzó szárnyakon
Robog felénk a zúgó förgeteg!
Ordítva jő, s lehellete nyomán
Az ég s a víz sóhajtva megremeg.
Letűnt a nap, utunk homályba vész,
Ólmos a szemhatár köröskörül,
Zokogva nyög a szél, villám cikáz
Sötét, gomolygó fellegek közül.
A gyűlölet fekete zápora
Könyörtelen csapkodja tar fejünk,
Zuhog reánk a szennyes áradat,
De hasztalan, mi még se csüggedünk.
Hajónk erős, egy hosszú ezredév
Sok száz viharja rajt’ léket nem üthetett,
Dac és szilaj erő az árbocunk,
S kormányosunk: a hazaszeretet!
Az ég s pokol minden hatalmai
Hiába egyesülnek ellenünk,
Ám ingereljenek, míg szunnyadunk,
De fussanak, ha majd felébredünk!
Ébredjetek! Köszöntsük a vihart,
S a vaksötét, háborgó éjtszakát!
Harsogjon a szelek vad himnusza,
És szítsa föl szívünk diadalmámorát!

Ambrozovics Dezső: Évfordulón

Jövök elédbe csókkal és virággal,
E tiszta napsugáros hajnalon,
Jövök szerelmem néma himnuszával
Forrón imádkozó, bús ajkamon.

Szótlan’, remegve állok im’ előtted,
És mintha félnék tőled botorul.
Szilaj vérem fejembe száll s szememre
Színesen csillogó fátyol borul.

Könnyezve nézek bársonyos szemedbe,
S borús tekintetem reád tapad.
Lassan megyek feléd és gondolatban
Megcsókolom mosolygó ajkadat.

S e tiszta csók szédítő mámorában
A messze múltba visz a képzelet,
Mikor az ifjúság derűs tavaszán
Jártam a kéz a kézben te veled.

Régmúlt idők tengerszemén, libegve
Mint ködbefoszló, bűvös látomány,
Úgy állsz előttem a virágözönben
Amely fakadt a lábaid nyomán.

Ajkam remeg s köszöntlek elfogódva,
Úgy, mint mikor először láttalak.
S emlékezés szelíd zsarátnokától
Fáradt szívem mohón új lángra kap.

E láng mutatja az utat s világít
Sötét, csillagtalan ösvényemen,
Te égi láng, boldogságnak, örömnek
Tüzes forrása oh maradj velem!

S maradj velem te is örök időkre,
Aki e láng hevét élesztgeted,
Maradj… hiszen egész pazar világom,
Az életem’ köszönhetem neked!

Maradj… s ha a halál reámköszönti
Álombaringató, hűs serlegét,
Engedd, hogy égő ajkadon keresztül
A lelkem hadd suhanjon át beléd!

Engedd, hadd éljek ott tovább te benned.
Míg rád kerül a hűs kehely sora,
S aztán jer oh velem a végtelenbe,
Ahol reánk borul csapongva, zengve
Az üdv örök, aranyszín’ mámora…!

Ambrozovics Dezső: Végre!

Itt vagy végre hő karomban
Szívem, lelkem megváltója!
Későn bár, de mégis eljött
Ez a rég várt, boldog óra.
Könnyes szemmel úgy elnézlek
Boldogságom mámorában…
Oh, hisz’ már oly régen várlak,
Sűrű ködben, éjszakában!

Elcsüggedve hányszor hittem,
Hogy örökre vége, vége!
Minden nappal halványabb lett
Boldogságom reménysége.
Fájdalmamba elmerülve
Életúntan halni vágytam…
Oh hisz’ már oly régen várlak,
Sűrű ködben, éjszakában!

S im’ a hosszú éjszakára
Felpiroslott a szép hajnal,
Káprázatban úszik minden,
Telve színnel, telve dallal!
Fáradt pillám szinte fáj, ez
Elvakító napsugárban…
Oh hisz’ már oly régen várlak,
Sűrű ködben, éjszakában!

megjelent a Vasárnapi Ujság 1898 / 48. számában

Ambrozovics Dezső: Rabság

Sas voltam egykoron, magasba’ szárnyaló,
Miként a szélvihar szilaj, erős, szabad!
A kék azúr derült világa volt hazám,
A honnan a sugár, a fény, a tüz fakad.

A fellegek fölött, nagy álmok szirtfokán
Magamban éltem át az ifjúságomat,
Lelkem csapongva szállt feléd én Istenem, S
asszárnyakat adott neki a Gondolat!

A hangtalan magány bús csöndje vett körül,
S előttem a csodás, mosolygó Végtelen,
Izzó vágyak tüze perzselte szivemet,
S szemem kutatva járt a messzeségeken.

Ujjongva álltam ott a büszke bérctetőn,
S lelkem derűs öröm mezébe öltözött,
Ezernyi nagy titok dús kincse várt reám
A lét határain, a csillagok között.

Vihar ha jött s szilaj szárnyára felkapott,
Kacagva, vitt, sodort a tiszta ég felé,
Levetkezém legott a léha földi port,
És szomjasan, mohón olvadtam át belé!

Sas voltam egykoron, s ma… szürke rab vagyok,
És csonka szárnyamon rozsdás bilincs csörög,
A lelkemen napfény, sugárözön helyett
Gomolygó föllegek, didergető ködök.

A szép, szabad világ, nagy álmok szirtfoka
Négy fal közé szorult, nehéz rabságra vált,
Sugárzó köntösöm darócra változott,
Az élet mérgezett nvila szivén talált.

Szivén talált, de jaj… megölni nem tudott!
Élek s megyek tovább sivár ösvényemen.
Sziklák között vezet örömtelen utam,
Mindenki elhagyott, már csak Te vagy velem.

Előre hát! Vezess! A csillagok felé,
Szabad világomat add vissza énnekem,
Növesszed újra meg a régi szárnyakat,
Az álmok szárnyait dacos rablelkemen!

Előre hát vigan, az Élet csókja hiv,
És új gyönyört ígér a vesztett üdv helyett,
Amíg a Te szemed kacagva néz reám,
Addig nem félek én, addig nem csüggedek!…

Ambrozovics Dezső: Dal

Őszi verőfénynek
Csillogó sugára,
Mosolyogva tűz rá
Szobám ablakára.

Rásüt az orcámra
Édes bizsergéssel,
Lelkem teliszórja
Melegséggel, fénynyel.

Titkon belopózik
A szívem tájára
Rásüt mult időknek
Néma sírhalmára.

És amint a csókja,
Telve meleg fénynyel,
Végigsuhan rajta
Szelíd érintéssel:

Újra feltámasztja
Azt, ami már meghalt,
Azt a régi álmot,
Azt az utolsó dalt.

Én csak nézem, nézem
Forró indulattal,
Mint jön az éjjelre
Rózsás tiszta hajnal!

Azt hinném, tavasz van,
Óh hogyha nem látnám,
Levelek hullását
Őszi szellő szárnyán…

Ambrozovics Dezső: Akácvirág

Ahol járok mindenütt csak
Sűrű, édes ákácillat
Láthatatlan ebresztője
Délibábos álmaimnak.

Mézes árja amint megcsap,
Elkábul a lelkem tőle
S rámborul egy szebb világnak
Sugárból szőtt szemfedője.

Béke száll rám és úgy érzem,
Mintha angyalok közt járnék,
Megtisztul a szívem, lelkem…
Csupa fény és semmi árnyék!

Múlt időknek bús regéje
Meg-megcsendül a fülembe’
Mintha titkos vágyaimnak
Elhaló visszhangja lenne.

Emlékezem… s visszaszállok
Egy illatos lányszobába,
Melyben egykor ott virult a
Földnek legszebb virágszála!…

Nem tudom mért, ákácvirág
Fürtöcskéit hogyha látom,
Mindig az jut az eszembe:
Olyan, mint egy leányálom…!

Ambrozovics Dezső: Isten

Langyos, tiszta reggel,
Sátoros nagy ünnep,
Áhítatos hívek
A templomba gyűlnek.
Szelíden ujjongva
Zúgnak a harangok,
És az orgonából
Szívetrázó hangok
Szállnak föl az égre,
Forró vágytól égve!

Ezereknek ajkán
Megzendül az ének,
Gomolyog felhője
A tömjén füstjének,
Sok lesújtott szívnek
Ihletett imája
A testté vált istent
Áhítattal várja,
S telve reménységgel,
Tétován néz széjjel.

Im’ egyszerre csönd lesz
Egypár pillanatra,
És amint az ostyát
A pap fölmutatja,
Térdre hull a hívők
Néma sokasága,
És a viasz-gyertyák
Sáppadt, kékes lángja
Hirtelen meglibben…
Leszállott az Isten!

Magam is ott állok
Valahol egy zugban,
A nagy csöndességtől
Szinte elkábultan.
S kételkedő lelkem
Eltűnődik rajta,
A sok millió ember
Vajjon miért tartja,
Mért esküszik rája:
Ez az Isten háza!?

Nékem nem kell templom,
Hogy őt megtaláljam,
Benne van az Isten
Minden kis fűszálban!
Nagy szeretetének
Ott lobog a lángja,
Az életet osztó
Tüzes napsugárba’,
Hold szelid fényében,
A pislogó mécsben!

S ahol zúg a tenger,
Szálldogál a felhő,
Ahol virág nyílik,
Dús gyümölcsöt termő,
Hol zizegő lomb közt
Madár zeng az ágon,
S hol a szenvedőktől
Elröppen az álom,
Nekem az a hitem:
Ott van… ott az Isten!

Igen, ott az Isten,
Érzem, szinte látom,
Ilyenkor száll hozzá
Az én imádságom.
És mikor nagy csöndben
Ráborul az éjjel,
S fönn az égen millió
Csillagot hint széjjel:
Ez az Isten háza
Legszebb kupolája!…

Ambrozovics Dezső: Rhapsodia

Édes, meleg sugár,
Langyos, enyhe szellő,
Rügyeket fakasztó,
Virágokat termő,
Jer, fürösszed meg a lelkem
Fényben, ragyogásban,
Hogy az élet fakó arcát
Többé sohse’ lássam!

Jer, ölelj magadhoz
Forró öleléssel,
Hadd repüljek versenyt
A viharral, széllel…
Szabad szárnyon hadd fussak be
Hegyet, völgyet, rónát,
Hadd ízleljem zajló tenger
Szilaj hullámcsókját?

Jer, tűzd vállaimra
Szélvész sebes szárnyát,
Add kölcsön hangomnak
Orkán vad zúgását!
Hadd támasszak förgeteget
Félelmeset, szépet,
Olyat, melytől még a holt is
Megriad, fölébred!

Jer, és szítsd föl bennem
Szikráját a tűznek,
Melyből léha lelkek
Olykor gúnyt is űznek,
Hadd legyek cikázó villám
Pusztító sugára,
Mely világít, de lesújt a
Habzó, szennyes árra!

Jer, ragadj el innen
Föl a messzeségbe,
Hadd olvadjak bele
A nagy Mindenségbe,
Hadd legyen belőlem csillag
Mely ott fut az éjben,
Míg csak egyszer el nem tűnik
Lassan, észrevétlen!

Ambrozovics Dezső: Valamikor régen…

Valamikor régen
Tavasz sugarában,
Megláttam egy leányt
Kék karton ruhában.
Olyan volt az arca,
Mint a nyíló rózsa…
Istenem ha tudnám,
Mennyiért nem adnám! –
Mivé lett azóta?

Olyan volt a szeme,
Mint a tenger kékje,
Hejh be sokat néztem
Egykoron beléje!
Felújul lelkemben
A sok pásztoróra…
Istenem ha tudnám,
Mennyiért nem adnám! –
Mivé lett azóta?

Olyan volt az ajka,
Bűvös mosolygása,
Rabja lett mindenki,
A ki csak meglátta.
Ajkamon ég most is
Az utolsó csókja…
Istenem ha tudnám,
Mennyiért nem adnám! –
Mivé lett azóta?

Hát még milyen volt a
Lelke ragyogása,
Fényessé lett tőle
Lelkem éjszakája!
Úgy mint holdas estén,
A szunnyadó róna…
Istenem ha tudnám,
Mennyiért nem adnám! –
Mivé lett azóta?

Gondol-e rám néha
Csendes éjszakákon,
Érzi-e, hogy én még
Mindig visszavárom!?
Eljön-e valaha
Az a boldog óra…?
Istenem ha tudnám,
Mennyiért nem adnám! –
Mivé lett azóta?

Ambrozovics Dezső: Kossuth sírjánál

Márciusi szellő, Szabadság szellője,
Szárnyaidon szállok ki a temetőbe.
Megállok egy sírnál néma áhítattal,
Könyezik a szemem, nem bírok magammal!

Elnézem rajt’ azt a tömérdek virágot,
Melyet honfigyásznak bús érzése vágott,
Hogy lerakja arra a megszentelt sírra,
Melyre a Szabadság neve van fölírva.

Illatos koszorúk szalagdíszes ágyán
Tüzet fogva forró honszerelem lángján:
Ott hever szerényen, szerteszéjjel szórva,
Gazdag, szegényeknek kegyelet-adója.

Apró kis bokréták, ibolya pár szála,
Szeretettel simul a sír kőlapjára,
Úgy mint egy-egy könycsepp, egyszerü, őszinte,
Mely szívünkből fakad s borul szemeinkre.

Szabadság van írva a sír kőlapjára,
Csakhogy ezt az írást nem mindenki látja,
Csak az aki érzi, mint tör ki belőle
Szabadság szózata, március szellője!

Ez a virágos sír ez a mi oltárunk,
Melyhez bánatunkban imádkozni járunk,
Az ő szentelt neve, várunk, erősségünk,
Diadalmas zászlónk és zsoltárunk nékünk!