Oly szépek a nyárvégi esték,
A kék levegő csupa lágyság,
Az este megvetette ágyát,
Lefekteti kifáradt testét.
Nektek nem fáj az esték búja?
Az alkony mély szomorúsága?
Mikor mint egy nagy cyprus ága,
Búját az arcotokba fújja?
Ó, zárt ajtók, zárt ablakok,
Óraütések kongó hangja,
Rátok gondolok réveteg:
Sötét utcákon ballagok
S csendesen siratom magamba
Az eliramló életet.
Kerekes Ferencet keresem,
Kivel együtt jártam iskolába.
Kerekes Ferencet keresem,
Kinek lúdtalpú volt a lába.
Kerekes Ferencet keresem,
Akárhol él a nagyvilágon.
Kerekes Ferencet keresem,
Kivel elmúlt az ifjúságom.
A hervadást én nagyon szeretem,
A tünedező, lenge éveket,
Sárga hárfájuk gyakran zeng nekem
Egykedvű, fáradt, fájó éneket.
Hogy szeretem az ó ruhák színét!
A kis szobákban felgyült limlomot,
A balkonról lehangzó zenét,
Kis városban a régi templomot,
A kedves, barna, öreg házakat,
Ha tekintetem homlokukra fut,
Lelkem mélyén felkél egy gondolat
Megsimogatni fáradt homlokuk.
A régi versek halk üteme él;
A versé, melyből sóhaj füstje száll
S vad dal, amely ha bánatodhoz ér
Halott zenészek lelke muzsikál.
De legszebb tán a temetői hant
Amely a holtat békén rengeti
S a katona, ki ott nyugszik alant
S a drága nőt még most is szereti.
Mindent szeretek, ami már avult,
Aminek sorsa bevégeztetett,
Aminek némult hangja már: a múlt,
…az egész furcsa, fájó életet.
