Ányos Pál: Esdeklés

Csak egy csókot lophatnék le ajakadról,
Vagy egy rózsát gyengén piruló arcádról!
Rabbá tett szép szemed,
Gyönyörü termeted.
A tiszta erkölcs mosolyog személlyedről;
Venus tüzhelye füstölög a szivedről.

Ollyan vagy, mint a tavaszi vidám erdők,
Rózsák illattyával játszó szelek, mezők.
Sziv gyönyörüsége,
Éltem édessége!
Bárcsak isteni személlyed enyim lenne!
S kezed által szerencséssé az ég tenne!

1782.

Ányos Pál: Egy sohajtás

Elmultak az idők, midőn nyájoskodtunk,
Édes barátságnak karjain mulattunk,
A szomoru telek borongnak egünkön,
Nem futkoz a tréfa nyelvünkön, szivünkön.
Igy tünik el minden mulatság végtére,
Ezer gyötrelem vár ember életére.
Mikor arany időt igértünk magunknak,
Nem tudtuk még számát jövendő bajunknak.
Csak mikor a közép tengeren evedzünk,
Akkor vesszük észre, melly nagy veszedelmünk!

1782.

Ányos Pál: A lenyugovó naphoz

Már Febus eljárván feldünk kerekségét,
Éjszaki tengerbe mártya fényességét!
Bágyodt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
A távul kékellő hegyek füstölögnek,
A patakok nagyobb zajjal hömpölögnek,
Minthogy csillapodik a világ lármája,
Mellyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.
Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tüzhellyéről;
A szomjus csöcsömős csügg mellyén annyának,
S kapálódzva örül kis vacsorájának.
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,
S közli buját haza ereglő nyájával;
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,
S bőgő seregével siet tanyájára. –
Az egész természet készül csendességre,
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!
Melly hasznos gondolat jön itt elméinkbe,
Millyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,
Melly olly gyorsan éri fényessége vesztét!
Ebből vegyél példát ember életedről,
Ez int hathatósan mulandó végedről.
Mert melly nap eltünik, többet nem világit;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgit;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszárodt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Ugy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, – mert a sir elzárja!

1778.

Ányos Pál: Egy boldogtalannak panasszai a halavány holdnál

Szomoru csillagzat! melly bus sugárokkal
Játszol a csendessen csergő patakokkal!
Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal,
Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal.

Hallod, hogy sohajtnak estvél homállyában,
Midőn a természet szunnyadoz álmában. –
Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában!
Eltünt, eltávozott boldogabb házában!

Ott egy temetőnek látom keresztyeit,
Bágyodt szél mozgattya cyprus leveleit.
Ó! az árnyékozza soknak tetemeit,
Kik velem érezték az élet terheit!

Egy fehér árnyékot szemlélek sirjából,
Suhogva felkelni, halottas honnyából –
Vallyon nem lesz-é ez azoknak számából,
Kik mint én, könyveztek szivek fájdolmából?

Ó bár felém jönne! nem félnék képétől;
Többet reménlenék borzasztó lelkétől,
Mint élő halandók szemfényvesztésétől,
Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől!

Jaj de ismét eltünt… ez is fut engemet! …
Talám észre vette hullani könyvemet!
Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet
Hallaná, s enyhitni akarná ügyömet?

Üss, te boldog óra, amelly inségemből,
Ki fogsz szóllittani illy sok gyötrelmemből,
Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből,
S csinálly port agyagból készitett testemből!

Talám majd valaki jön sirom széllyére,
S akasztván egy darab fátyolt keresztyére,
Reá emlékezik baráttya szivére,
Egy könyvet görditvén hideg tetemére!

1780.

Ányos Pál: A csalfa szeretőnek megvetése

Hasztalan mászkálsz lábomnál,
Ismerem már szívedet.
Nincs helyed buzgóságomnál,
Mert megszegted hitedet.
Menj annak nyögni ölében,
Kinek leltél szerelmében
Édesb kellemetességet,
Mint nálam, gyönyörűséget.

Nem bízom színre magamat
Ezután, ha szeretek;
Láng gerjessze fel lángomat,
Különben nem éghetek.
Még kék szemeknek sem hiszek,
Sem szóknak, mellyek, mint vizek,
Kedvesek, míg csergedeznek,
S a lehelettel enyésznek.

Legalább e hasznát veszem
Megcsalt szeretetemnek;
Noha többet érdemlettem –
De ez elég szívemnek.
Te pedig, ha jut eszedbe,
Melly változó vagy szívedbe.
Pirulj; s felejts el engemet. –
Háláld ezzel hivségemet.

Ányos Pál: Az “Orvosi Oktatások” szerzőjéhez

Melly érzékeny szivvel néz hazánk könyvedre,
Melly vidám szemekkel tekénget nevedre,
Midőn szülöttyének fárodtságát láttya,
Mellyel életágát meghosszabbithattya.
Lefüzetted, hidd el, nagy részét adódnak,
Mellyel adós voltál anyaországodnak,
Amidőn éltető szerekkel segitted,
Kitől magad előbb életedet vetted.
Bátron danol már most a polgár mezein,
Áldás között forog az ostor kezein.
Mosolyodva nézi zöld szántófeldeit,
Hol gyümölcsbe láttya vér verejtékeit,
S reménli csürébe gyüjtött élelmével
Komor télt elhagyni házi csemetével,
Mert nem fél mostoha halál kaszájától,
Hogy olly könnyen fossza drága vagyonától.
Munkád bátorittya! Miként örvendezhetsz,
Hogy sok szives magyart a sirtól megmenthetsz!
Ezzel szükölködött még eddig országunk,
Ebben is helyrejött már heányosságunk:
‘Felséges Asszonyunk,’ (inkább mondom ‘Anyánk!’)
Ebben is akarta, hogy javuljon hazánk.
Mit kivánhatsz magyar már nagy ‘Asszonyodtól,’
Amit megtagadna sohajtó honnyodtól?
Mérsékelheted-e örömkönyveidet,
Ha Buda várára veted szemeidet?
Egek, miként derül régi fényessége,
Miként terjed világ előtt dicsősége;
Hogy kutfeje minden szép tudományoknak,
Melly első cimere hires országoknak.
Görögök Athénást égig magasztalták,
Mások Capitolnak tudósit csudálták,
Franciák Párisnak élnek nagy nevével,
Kérkedik Anglia Londonnak hirével;
Magyar, elégedgy meg anyavárosoddal,
Könnyen azokkal érsz okoskodásoddal.
De illik, hogy illyen sok jótéteményért,
Hazádnak örökre kölcsönözött fényért,
Érzékeny hálát adj ‘Nagy Theresiának,’
S szünetlen országlást kivánnyál házának!
Emlékezet követ épittsél szivedben,
Mellyre e verseket rajzold örömedben:
“Mig magyarnak csak egy vércsepp rug erében,
Mig repülő lelke akadoz nyelvében,
‘Nagy Theresiának’ szól téteménnyéről,
Mert számot sem adhat ezer kegyelméről.”
Te pedig, barátom, zöld borostyánodnak
Nyugodj árnyékában!… s szép tudományodnak
Hazád áldásában találd fel jutalmát,
Életednek pedig égtől várd oltalmát!

1778.

Ányos Pál: Három királyok napján

Egek, mit szemlélek napkelet tájáról?
Három koronás fő költözik honnyáról;
Siet Sidóország anyavárosában,
Mondanád sas repül kőszál nyilásában,
Sok tevék követik megterhelt hátokkal,
Izzadnak, fehéről szájuk tajtékokkal.
Vallyon mit jelentnek e gyors jövevények?
Talám a városhoz van menni törvények?
De tovább mit látok az égnek kékségén?
Egy ragyogó csillag ballag kerekségén.
Sugarát intézi a koronás főkre,
Mint a felkelő nap bércekek s erdőkre.
Ez már a természet rendét fellyül mulja,
S az álló csillagok törvényét feldólja.
Vagy csak kaprozása a megcsalt szemfénynek?
Ó természet, ezek benned mért történnek?
Nem! – igaz látás ez, értem már rejtekét,
Illik, hogy kihágja természet mértékjét.
Amint Betlehemből jobb felé utaznak,
Egy istálló födő fái akadoznak.
Födetlen tetejét hófúvás takarja,
Rongyos oldalait éjszaki szél marja.
Ott fekszik emberi nemünk megváltója,
Kinek olly sok század vala sohajtója.
A jászolban reszket egy szénanyalábban,
Nem pedig kárpitos kevély palotában!
Szüz annya Józseffel állnak körülette,
Üzi a hideget barmok lehelete.
Talám ezt idézi e három jövevény?
Kinek kalauzza az a szokatlan fény?
Ugy van, béléptek már, bókulva imádgyák,
Olly nagy kegyelmekért az egeket áldgyák!
Tisztelik királi ajándékjaikkal,
Illetvén kis kezét édes csókjaikkal!
Örülj mármost ember illyen változáson,
S térdet, fejet hajtsál e csudalátáson!
Kiss Boldizsár, te is jelentsd örömedet,
Ki egy szent királnak köszönöd nevedet.
De, hogy hosszas légyen buzgó vigasságod,
Élj, s azután égben légyen boldogságod!

Ányos Pál: Pyrkernek

Bármelly csekély légyen ezen adományom,
Emlékezz meg rólam kedves Tanitványom,
S mivel erkölcsidet mindétig szerettem,
Egy-két szent sohajtást tégy, kérlek, érettem.
De leginkább akkor, mikor már nem leszek
S a halandóságnak karjain enyészek.
Több haszna lesz ennek, mintha könyvet sirnál,
Vagy koporsóm fölé néma szókat irnál!

Néhai jó akaród és tanitód
Ányos Pál.

1784.