Aranka György: Élet regulája

Boldogság kapui nyílnak csak idővel,
Dolgod, élted ne kezdd ott hol végezni kell.
Ne siess. Nyelvedet tartsa mindenkor zár;
Sarkában okos nyelv igen vígan nem jár.
Ez a világ soha tökéletes nem lesz,
Százszor ha jobbítják, csak száz új formát vesz.
A prófétáihoz kivált háládatlan,
Megrúg ha közel jársz hozzája csinatlan.
Ha jobbítni tetszik, jobbítsd meg magadat,
És megjobbíthatod magad világodat.
Aki a világnak egy jó embert adott,
Egy ember éltire eleget dolgozott.

Aranka György: Az essőhöz

Essél, essél kedves esső,
Melyet földünk kebele,
Rég várt, és az őszi idő,
Hozott áldással tele.

Csípi vala szemeinket,
A könnyű por fellege,
Kiszárasztván földeinket
Az aszály nagy melege.

Kiapadtak volt vizeink
Eleven forrásai,
Elasztanak volt mezeink
Engedetlen hantjai.

A jövő nyár reménysége;
Mely beléjek zárva volt,
Szántóvetők nagy ínsége;
Vagy elhervadt, vagy meghólt.

Essél, essél kedves esső!
Földünk meleg kebele,
Rég várt; s a jó őszi idő,
Hozott áldással tele.

Újítsd zöldűlő mezeink
Meghervadt jövéseit,
Elevenítsd vetéseink
Bétemetett szemeit.

S mint nap éltető tüzei,
Megtöltötték pincénket,
Vized termesztő cseppjei,
Majd töltsék meg csűrünket.

Csendes esső, essél essél;
Küküllő mellyékére
Vágyok menni (addig késsél)
Egy Szép tiszteletére.

Ha elvissz, osztán eshetel,
Ha jövök is nyakig sárba,
Onnan vissza; csak most szűnj el,
Hadd repűljek Bonyhára.

Aranka György: Vilándból próba

Gondolj egy asszonyt szépséginek ifjú tavasszán,
Vénus után milyent irhatna Apelles ecsetje;
Álmélkodva csudálja írígy szem teste szabását,
Színén liliomok hava játszék rósa tüzével,
Két szemeit villám, ajakit mozdítsa mosolygás,
Kedvességeitől lobbanjon a búja kívánság,
S ezt erkölcs felséges méltósága megoltsa.
Gondold mind, s legyen az hozzá csak nem csupa árnyék.

Aranka György: Élet

Élet lelke vagyon mindenben. Él e világnak
Roppant teste. Nagyobb és kissebb részei ennek,
Élnek. Nincs hólt része az egészre nézve. Ha hóltnak
Egyet-mást nevezünk: az holt is él az egésznek.
Csak kissebb neminek holt meg; s ez is él a nagyobbnak,
Visszatér a’melybe: a főld, víz, levegő, só,
Nyílt kebelekbe veszik pártolt részeknek apróját.
És az egész melly élt, lassann-lassann elenyészik.
Lesz soká, s a kötél melly őket az egybe kötötte,
Elszaggattatván az halállal egyik a mássát
Esmérni nem tudja tovább, nincs arra a végre
Melyre egészbe elébb együvé rendelve valának.