Babits Mihály versei

Babits Mihály: Éhszomj

Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven világot ismét.

Mert szép a világ, úgy találom
s a rút csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint egy istennek hajnalálma.

Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az élet körülöttem,
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem régen születtem.

Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új kedv
verseket írni, lányt szeretni.

Betelni mindenféle borral,
letépni minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni az egész világot.

Babits Mihály: Messze… Messze…

Spanyolhon. Tarka hímü rét.
Tört árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a bíbor alkonyon.

Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt mirtuszok.

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss a levegő.

Némethon. Város, régi ház:
emeletes tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hizott polgárok, szűk utak.

Frankhon. Vidám, könnyelmü nép.
Mennyi kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina, csengő, kürt, harang.

Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön nyáj kövér.

Svédhon. Csipkézve hull a fjord.
sötétkék vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke emberek.

Ó mennyi város, mennyi nép,
Ó mennyi messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind nem láthatom soha!

Babits Mihály: A nagy szobában

A nagy szobában egyedül maradtam,
lábam besüpped bolyhos szőnyegén,
besüpped az öblös fotel alattam:
a nagy szobában senki más, csak én.

Más senki sem, csak én. Ez mind nem él.
Az asztal, szék: fa! mahagóni! ében!
ez mind nem él. Mélyében semmi mély:
sötétség az anyag tömör belében.

Ez mind nem él. Nem él a levegő,
mely holt virággal balzsamozva lippen;
nem él a fény, a porszemrengető,
mely kárpítként nagy ablakon belibben.

Csupán a tűz él. Legalább mozog.
Legalább lángol. Vörös lángja táncol.
Legalább piros. Legalább meleg.
És élek én…

1907.

Babits Mihály: Tudom, hogy csúszom

Tudom, hogy csúszom, lejjebb, egyre lejjebb:
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz meg énvelem.

Oh jaj, az Élet hinárába léptem,
szennyes karjai ölelnek, lehúznak,
minden lépés csak ujabb sülyedés.

Multam uszálya nem hagy engem uszni,
nyálkával ittasan gáncsolja lábom,
nyálkás állatok tapadnak reám.

Szememet nyálka, szájamat utálat,
karjaimat a pántlikás gyülölség
kötözi, és szivemet zord tudás.

Mindent kidobtam, zsebeim üresek,
mégis nehéz vagyok, nehezet nyeltem,
szájamban ólom lelkiismeret.

1924.

Babits Mihály: Régi magyar költők

Ó ti kik oly régen s mégsem igen messze
tevétek, e nyelv hogy forrásit eressze
(háznak idült jégtől így csurran eresze
s hanyagolt bányának nyíl tágan eresze).

Nem akarok, gyenge, veletek kiszállni,
beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,
fiatal, ősz fők közt versenybe’ kiválni,
hamit azok hagytak, magam azt munkálni;
de azok neveltje, kik mezejük aszfalt,
kiket e bágyadt kor vergődve magasztalt,
vágyón, irigyelve nézek tifelétek.
Szellemem a koré, anyagom tiétek,
s bárha silány viskót, bárha csupán vázat,
magyar égett kővel építem e házat.

1908. ősz

Babits Mihály: Aestati Hiems

Elszállt a nyárnak utolsó viharja,
nyúlt jegenye szomjassan andalog,
sárgúlva rogynak árva kazalok,
sárgúl a nyírott róna törpe sarja.

A gép a búzát álmosan hadarja,
szíján suhogva vaskerék forog;
unt hő az égből lankatag csorog,
s a földet már az őszi érc kaparja.

S az őszi szél is nemsokára nyalja
s tétúl üres marékkal kavarog;
horgolva űzik csókák, karvalyok.

Múl a szüret, fonnyad a róna tarja;
tanyában járja alsós és tarokk;
s az élet emlékét a hó takarja.

Babits Mihály: Spleen

Lakásom tétlenség szigetje
szeszély sétáló palotám
munkám az ördög kerevetje.

Ami valóság volna tán
úgy tekintem mint a felhőket
és járok a semmik után.

*

Ó jaj! megúntam a mezőket
s a várost már előbb megúntam
megúntam völgyet és tetőket.

Próbáltam élni léha gúnyban,
próbáltam élni szeretetben
és próbáltam élni magamban.

Egy sem volt élet s észrevettem
hogy éltem csak akkor lesz élet
amikor már messze mögöttem.

Amikor régen semmivé lett
életté válik a halálban
de a jelenben nincsen lélek.

Bolond gazda szolgája, lábam
ténferegve tétován topog
és érzi hogy minden hiában.

Babits Mihály: Szép kikelet…

Szép kikelet, kelsz hát, arcomba lehelsz hát,
újra, tavasz, onnan lelkembe lehelsz át,
lelkembe lehelsz, mely, úgy mint te, ezerszer
szúnnyad vala, s melyet táplálni te versz fel.
Táplálj is erőddel, sugaraddal, hőddel,
nyelni való, selymes, levegős szellőddel.
Légy te borom, búzám, légy te az én múzsám,
korai barkáddal fejem koszorúzván,
korai barkáddal, fiatal virággal,
nem komoly, örökzöld, virágtalan ággal

1906. március

Babits Mihály: Mi az? Mi az?

Mert valamit elveszítettem!
Mi az? mi az? Már elfeledtem.
A sorsmadár kering felettem:
mi lenne ha eszembe jutna?

Boldog vagyok, hogy elfeledtem.
Ha gondolatom visszajutna
a félve rejtett, régi utra,
jaj, mivé lenne? hova futna?

…mi baj ha lelkem vére buggyan?
Csak meg ne lássam, meg ne tudjam!
Ha éjjel visszaálmodom,

reggelre ujra elfelejtsem.
Ha rátalálok az uton
fölvegyem és megint elejtsem.

1909. (?)