Bajza József: A hit

Ha reményid árbocát
Sors viszálya széttöré
Nézz a csillagok köré:
Ők lesznek vezéreid,
Ha szivedben él a hit.

De kit álbölcselkedés
Hitben is megingatott,
Az vihartól hányatott,
Tévelyeg vezértelen,
Őnmagába’ sincs jelen.

Néki túl siron s időn
Nem csillámlik enyhe fény,
Ég és üdv agyköltemény
S minden szent a föld felett
Álom s csába képzelet.

Őrizd szíved Istenét! –
Hogyha lelked csüggedez,
Híven ápol ő s fedez,
Szánakodva nyújt kezet,
És örök csendhez vezet.

Bajza József: Lyányka gyötrelme

Oh égető kín,
Oh gyötrelem
Viszonláng nélkül
A szerelem!

Felettem éj, nap
Sötét ború,
Szemembe, könnyek,
Szivembe’ bú.

Nem érti titkos
Küzdésimet,
Kit lelkem óhajt,
Lelkem szeret.

Keblembe’ dúl, forr
Vágy, félelem;
Gerjelmim önkényt
Fedezgetem.

S ah nincs oly Isten
Ki sejtené,
Ki néma nyelvem
Megfejtené.

Kereng a tér föld,
Az ég velem;
Nyugalmam, enyhem
Nem lelhetem.

Oh égető kín
Oh gyötrelem
Viszonláng nélkül
A szerelem!

Bajza József: A vihar

Zúgó tengernél
Sziklán ülék,
Lelkembe’ csend volt,
Szivembe’ bék.

Vész jött, tolúlt hab
S habokra dűlt,
S a gyönge sajka
Már-már merűlt:

De szép szivárvány
Kelt nyúgoton,
S a zaj leült a
Hullámokon;

Szelíd csend váltá
A mord vihart,
S feltűnt mosolyogva
A békepart. –

Ülök tengernél,
Nincsen moraj,
De bennem vész van,
Lelkembe’ zaj.

Várom, ha támad
Felhők megűl
A szép szivárvány,
A vész ha űl?

Távol -, közelre
Tekint szemem,
Hajh nem derűl fény
Sehol nekem!

Ki, ah ki oltja
El e vihart?
S hol tűnsz fel, oh te
Szerencsepart?

Bajza József: A bojtár

Messze cseng már a kolomp,
Elhaladt a nyáj,
S még mindég rajtad szemem,
Oh te kedves táj!

Máskor vígan jártam én
A kies mezőn,
Sípom zenge völgyeken,
Zenge a tetőn.

Most órákig állok e
Sziklabérc felett,
Hol szememnek nyitva van
Nyúgot és kelet;

Nyitva a kiterjedett
Mérhetetlen kék,
Látszik róna, hegy s patak,
Tiszta mint az ég.

Hajh de nékem a kies
Róna, hegy, patak,
A derűlt, a tiszta ég
Elborúltanak.

Búbánat megyen velem
Völgyön, halmokon;
Búbánat viraszt sötét
Éjszakáimon:

Itt alant a völgyben áll
Egy kis nádkarám,
Benn lakik, ki e veszélyt
E kínt hozta rám.

E tündér varázsla meg,
Ő von engemet,
Édes képe tölti be
Fájó szívemet.

Kis galambka, szép leány!
Nyisd meg ablakod,
Nézz ki a tető felé,
Itt áll pásztorod.

Arca halvány s hervatag,
Mert beteg szegény,
Szerelemben elveszett
Bús bojtárlegény.

Hasztalan kiáltozom –
Ő nem hallja meg;
Szél üvölt az ormokon,
Zúg a rengeteg.

Elsötétedett az ég
Hosszas búm alatt,
Nem hallik már a kolomp,
A nyáj elhaladt.

Isten hozzád, szép leány,
És te kedves táj!
Elmegy a bojtárlegény,
El, de szíve fáj.

Bajza József: Jelen és mult

A jelennek dús mezőin
Minden élet hervadás;
A bú, a kéj tünedékeny,
Öröklő a változás.
Ami benne szép tenyészik,
Úgy lehet csak a tiéd,
Ha letördelted virágit,
Kellemét ha ízleléd.

Isten új percet teremthet,
Múltat nem hoz vissza ő;
A nem éldelt óra elfogy,
Újra nem teremthető.
A jelennek éleményi
Képzik a szép múltakat,
S por fiának sírig adnak
Istenítő álmokat.

Éldeld, szedd hát a jelennek
Kellemdús virágait,
Ők hímzik majd rózsaszínnel
Agg korodnak alkonyit;
S ha a szép emlékezetnek
Holdvilága rád derűl
Fölkelnek, kiket sirattál,
A koporsó éjibűl.

Bajza József: Az est

A nap leszállt, borúlnak az
Arany-felhős egek,
Mezőkön a pásztorsipok
Elcsendesűltenek.

Homályos szürke pára leng
Ormok, völgyek felett;
Harangszózat köszönti a
Tünő estünnepet.

Sírkertben új halom felett
Egy halavány ifju áll,
Ifjú, de arca hervadóbb
Az ősz viráginál.

Gyötrelmi közt elzsibbada
A gyászló gondolat,
Mely átjár, mint jégborzadás,
Velőt és csontokat.

Mi kedves és szivéltető
Földön teremtve volt
Számára, mind sírmartalék,
Lehervadt és kiholt.

Hallgass el, síró esti szél,
Ne rázd fák lombjait!
Siralmad felriasztja majd
Alvó mély kínjait.

Borítson inkább rá az éj
Öröknagy álmokat,
Ne lássa vérző bánatit
Többé naptámadat.

Bajza József: A számüzött

Feléd, feléd,
Szelíden intő messzeség,
Reszketve nyúlnak karjaim,
Reszketve hullnak könnyeim,
Egy pillanat reád.
Egy szent emlékezés
Elűsionnak hajnalából
Röpít lelkembe fényt.
Ha rózsacsillám
Dereng fölötted,
S az égi kegy
Szivárványod szinében
Mosolyg szelíden;
Vagy dörgve harsan
Az égi bosszú
Felhőd között,
S villám rohan
Kőszálidon:
Reszketve nyúlnak karjaim,
Reszketve hullnak könnyeim,
Mindig feléd csak,
Te messze szép világ!

Kivűled semmi föld
Hazát nem adhat.
Virúlva nyíl fel
Egy bájos éden
Előttem itt;
A kénykehelyt
Szelíd istenkezek

Nyújtják egekből:
De a nektári édbe
E szív gyászfellegének
Keserve csöppen.
S imádva, esdekelve
Rogynak le lábaim
Előtte a
Titoklepelnek,
Könyörre bírni
A végzetet,
Mely messzeszórt
Tetőled
Dicső, dicső hon!

Tekintetem
Bármerre száll
E föld mezőin,
Elébe gyászköd
Emelkedik,
S a boldoglét sugári
Csak a sejtés homályiból
Csillámlanak,
Mint őszi alkony
Szürkűletében
Egy hamvadó fény:
De ott tebenned,
Arany vidék,
Az idvezűlet
Forrása csörgedez.

Reszketve nyúlnak karjaim,
Reszketve hullnak könnyeim,
Mindig feléd csak,
Te szép tündér világ!
Mi édes képek intenek
Belőled!
Mi égi kény
Mosolygja rám egét!
Vagy hajnalálom
Tündérei
Lengnek körűl?
Barnúltan omlik
Az éj homálya,
De intnek ők
Az édes képek,
S mindig felém csak
Távol mosolyogva.
Ti vagytok, oh ti vagytok
Szeretteim!
Meglel tekintetem
A messzeség homályiban:
Te ömledezsz felém,
Te hű baráti szív!
Felhőtlen homlokod,
Oh arc!
Mint a korányi csillag
Hajnal ködéből
Ragyog nekem.
S te, oh szerelmeim
Láng-ideálja,
Feltűnsz lelkemnek;

S tekintetedre
Előmbe olvad a menny,
S öröklét kéjei
Folynak körűl.
Ölelve téged, egy világ,
Mely senkié sem mint enyém,
Simúl szelíden
Karom közé.
S te szív, enyém vagy,
S te lélek, egy velem.
Oh pár! te a dicső
Teremtmény glóriája,
Kivűled nem virúl nekem kéj
Az istenek honában.

Nincs kéz, mely elszakasszon
Tőled, te oh hon.
E lélek idvezűlten
A boldoglét egébül is
Feléd lobog,
S nem lesz oly rózsalánc
A nagy teremtmény
Gyönyörvarázsi közt,
Mely fogva tartsa,
Hogy a szeráf öléből
Bár sírhalmok sötétein át
Hozzád ne szálljon,
Dicső, dicső hon!

Bajza József: Hódolás

Szem, oh szem,
Mennyei kék szem!
Szőke pompájú hajak,
Rózsafán termett ajak,
Arcvirágok, melyeket
A szerelem ültetett,
Bérc havából fútt kebel,
Telve égi érzetekkel,
Mely ég, még sem olvad el;

És ti bájoló hatalmak,
Elme! szív!
Játszi egyik és enyelgő,
Enyhe a más, tiszta s hív!
Ostromolni szűnjetek,
Megvallom győzelmetek;
Többé nem harcolhatok
Itt áll örök rabotok!