Balázs Béla: Lehetett volna

És hogyha akkor én nem megyek el,
Ki tudja sorsunk merre jár velünk?
Egész közel

Van kettőnknek egy titkos szigetünk,
De mi sem lépünk arra már soha.

Egy ajtót akkor becsuktam örökre,
De ott van most is kettőnk szép lakása,
Ott van mögötte.
S bár adtam fejem hiú vándorlásra.
Ki mondja, hogy én hontalan vagyok?

Sok szigetem, lakásom merre járok
S utamat szegik fényes tengerek,
Melyekre ki nem szállok.
Tágul és nő világom míg megyek. –
És az ösvényem egyre keskenyül.

Balázs Béla: A kert és az asszony

Hatalmas ősz van. Behódolt a kert
A fák mezítlen, néma foglyok állnak
Elébe szórván kincseit a nyárnak
Most ítéletre várnak. Vár a kert.

Az erdőn fent még zajlik a csata.
Lélegzetfojtva hallgat lent a kert
S íme a nyárnak futó csapata
Véres zászlót az alkonyégre vert.

Egy asszony áll a kopasz fák között.
Dacosan mint egy elárult vezér
Nézi a pírt a barna hegy fölött.

Gőgöshalványan, mozdulatlanul.
Remeg a kert körötte s egy levél
Félve, puhán könnyes szemére hull.

Balázs Béla: Ajánlás

Mit akarok? – Hiába minden.
Sohsem érezted szárnyaim szelét.
Ha világkincsét szórtam is eléd
Megcirógattál, mert szerettelek. –
És mégis vonz, mint az örvény, egy bánat
S mert meg se látod arany koronámat
Némán leveszem s áldozni megyek.

Előttem örök, nagy asszonyvoltod
A homályos, szent őstenger terül
Titokzatosan, érzéketlenül
Ringat világot, életet.
Meg se csobban, ha fejem lehajtom
Rövidéltű férfi én, a parton
És beleszórom véres kincsemet.

Balázs Béla: Útilapú a talpamon

Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas,
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.

Lám csontos már az országút járni
Keréknyomban a vörös nap fénye
Aranyszálat húz a messzeségbe.
Fénytelen víz tükrözi a partot.

Csudálkozva körül-körül nézek:
Lám mostan itt vagyok!…
Sok emberben most barátot érzek
És meghatva szólítom meg őket.

És az utcák oly halványak, szépek
Mintha már csak emlékeznék rájuk.
Súlytalanul ingok, ködre lépek.
Talán én is megyek nemsokára.

Balázs Béla: Találkozás

Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Túlsokat néztem a távolba várva.
Itt tartlak most a karomba zárva
És nem vagy közelebb.

Úgy csak szoríts, had érzem a véred,
Fúrd csak a fejed kabátom alá.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom s most álom az élet
És én még fázom.

Szoríts, csak szoríts. A bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még, vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.

Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Itt tartlak most a karomba zárva
És ölelsz és csókolsz és mindhiába.
Nem férsz közelebb.

Balázs Béla: Két esti dal

I.

Nem gyújtok lámpát, nem védekezem
Jer hát boríts el őszi este
Sötét hullámod mossa szét a lelkem
Hogy ködbe, árnyba máljon szerte.

Kússzon és fojtson, mint a többi árnyak
Fonódjon vergődő lángok körül,
Kísértsen, riasszon, mint a többi árnyak
És szívjon fel egyet a lelkek közül.

II.

Egyedül ődöngök az üres utcákon,
Konganak lassú lépéseim
Kondul az éjszaka fekete öble
Fájdalmas, nehéz ütésein.

Függönyös ablakok mögött kik alusztok,
Kongatott harangról álmodtok-e?
Kongatott harangról, olthatatlan tűzről
Nagy félelemről álmodtok-e?

Balázs Béla: Ti

Hiába küldtelek, hiába mentél,
el nem kerüllek, szűkek a falak.
Én találkozom néha asszonyokkal,
Akik hozzád hasonlítanak.
És tudom már, hogy többen vagytok.

Dacos közönnyel mentek el mellettem
S ha én elétek állok hirtelen,
Hogy döbbenve megismerjük egymást,
Ti végigmértek gúnyos-hidegen.
De azért szomorúak vagytok.

Vagytok testvérek? Vagy talán egy
Rejtett királynő udvarhölgyei?
Küldött utánnam, lobbanó lidércek,
Az életködben megtéveszteni? –
De végül hozzája vezettek?

Szerelmem örökegy s ti jöttök mentek,
Egy messzi fényt ver rám a szemetek;
Egy messzi fény fáj, hogyha rámtaláltok,
A csókomat halványan tűritek
S egymásra emlékeztek titkon.