És hogyha akkor én nem megyek el,
Ki tudja sorsunk merre jár velünk?
Egész közel
Van kettőnknek egy titkos szigetünk,
De mi sem lépünk arra már soha.
Egy ajtót akkor becsuktam örökre,
De ott van most is kettőnk szép lakása,
Ott van mögötte.
S bár adtam fejem hiú vándorlásra.
Ki mondja, hogy én hontalan vagyok?
Sok szigetem, lakásom merre járok
S utamat szegik fényes tengerek,
Melyekre ki nem szállok.
Tágul és nő világom míg megyek. –
És az ösvényem egyre keskenyül.
Ősz van, hideg van nyirkos ködben áznak
Holttestei a hullott leveleknek.
A ködbenjárók eltévednek
És összebújnak akik fáznak.
Vigyázzunk, mi ketten ködben jártunk.
Ki tudja mi a találkozásunk?
És akik azért ölelnek mert fáznak
Megfizetnek az első napsugárnak.
Szeretnélek megvédeni tőlem,
Ölbekapni s elfutni előlem,
Valahova messze.
Két karomba rejteni a vágyad
Térdenállva őrizni az álmad,
Hogy velem ne álmodj.
Szeretnék el, messze a jövőbe
Futni veled, hogy akkor is győzve
Még szeressük egymást;
S néha rólam emlékezni csendben
És csendesen elsiratni engem:
Egy régi barátot.
Mit akarok? – Hiába minden.
Sohsem érezted szárnyaim szelét.
Ha világkincsét szórtam is eléd
Megcirógattál, mert szerettelek. –
És mégis vonz, mint az örvény, egy bánat
S mert meg se látod arany koronámat
Némán leveszem s áldozni megyek.
Előttem örök, nagy asszonyvoltod
A homályos, szent őstenger terül
Titokzatosan, érzéketlenül
Ringat világot, életet.
Meg se csobban, ha fejem lehajtom
Rövidéltű férfi én, a parton
És beleszórom véres kincsemet.
Darvak, gólyák költöztek először
Aztán indult a sok viziszárnyas,
Törik szélben már a száraz nádas
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Lám csontos már az országút járni
Keréknyomban a vörös nap fénye
Aranyszálat húz a messzeségbe.
Fénytelen víz tükrözi a partot.
Csudálkozva körül-körül nézek:
Lám mostan itt vagyok!…
Sok emberben most barátot érzek
És meghatva szólítom meg őket.
És az utcák oly halványak, szépek
Mintha már csak emlékeznék rájuk.
Súlytalanul ingok, ködre lépek.
Talán én is megyek nemsokára.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Túlsokat néztem a távolba várva.
Itt tartlak most a karomba zárva
És nem vagy közelebb.
Úgy csak szoríts, had érzem a véred,
Fúrd csak a fejed kabátom alá.
Lelkem még mindig a távolba réved.
Való lett álmom s most álom az élet
És én még fázom.
Szoríts, csak szoríts. A bűbájt tépd el.
Mért borong bennem még, vágy és bánat?
Gondolatom mért száll keresve széjjel?
Egyedül vagyok mint álmomban éjjel
És csodálkozom rajtad.
Túlsokat álmodtam, álmodtam rólad.
Itt tartlak most a karomba zárva
És ölelsz és csókolsz és mindhiába.
Nem férsz közelebb.
I.
Nem gyújtok lámpát, nem védekezem
Jer hát boríts el őszi este
Sötét hullámod mossa szét a lelkem
Hogy ködbe, árnyba máljon szerte.
Kússzon és fojtson, mint a többi árnyak
Fonódjon vergődő lángok körül,
Kísértsen, riasszon, mint a többi árnyak
És szívjon fel egyet a lelkek közül.
II.
Egyedül ődöngök az üres utcákon,
Konganak lassú lépéseim
Kondul az éjszaka fekete öble
Fájdalmas, nehéz ütésein.
Függönyös ablakok mögött kik alusztok,
Kongatott harangról álmodtok-e?
Kongatott harangról, olthatatlan tűzről
Nagy félelemről álmodtok-e?
Hiába küldtelek, hiába mentél,
el nem kerüllek, szűkek a falak.
Én találkozom néha asszonyokkal,
Akik hozzád hasonlítanak.
És tudom már, hogy többen vagytok.
Dacos közönnyel mentek el mellettem
S ha én elétek állok hirtelen,
Hogy döbbenve megismerjük egymást,
Ti végigmértek gúnyos-hidegen.
De azért szomorúak vagytok.
Vagytok testvérek? Vagy talán egy
Rejtett királynő udvarhölgyei?
Küldött utánnam, lobbanó lidércek,
Az életködben megtéveszteni? –
De végül hozzája vezettek?
Szerelmem örökegy s ti jöttök mentek,
Egy messzi fényt ver rám a szemetek;
Egy messzi fény fáj, hogyha rámtaláltok,
A csókomat halványan tűritek
S egymásra emlékeztek titkon.
Lángolnak a csillagok odakinnt
Pántüzek a kék világmezőn.
Hallod a lármáját a tavasznak? –
Részeg tündércsapatok vágtatnak
Keresztül völgyön, ifjú hegytetőn.
Itt bennt a sötétben örvénylik a csend.
Valami hánykódik, száll fel a mélyiből.
Halvány az arcod, izzik a szemed
Jéghideg az ajkad, reszket a kezed
És megrázkódtál most valamitől.
Földalatti, szent tüzek lobognak
Fel a vérünkbe s összecsapnak itten.
Mi nyújtja egymás felé a karunk? –
Imára kulcsolt két nagy kéz vagyunk,
Térdre, térdre, bennünk van az Isten.
Kilencet ütött az óra. Este van.
Meghajlik a lelkem kelyhe fáradtan
Szín és fény töltötte váltig
Napkeltétől napnyugtáig.
Tele van.
Babrál, hullajt, búcsúdalt búg részegen.
Ne adjatok ma már semmit énnekem.
Ami fájt és ami kérdett:
Meseképeskönyv az élet.
Szememmel a messzeséget
Keresem.
A te szemed szomorodik, hidegül.
Mért veszed ki kezedet a kezembül?
Fáradt, fáradt kincses lelkem
Miért hagytok most mind engem
Egyedül?
