Bálint György: Én vagyok a Város

Én a Városban születtem,
Fekete gyárkémények álltak mellettem őrt.

Azóta gépek és sínek nőttek belém
És nappali körutak gyilkos zenéje közben,
Mely mint ködbevesző partú, rengeteg
Mocskos vizek habzó zúgása, olyan;
És esti kirakatok ordító fénye alatt:
Én felmutatom a minden városok
Millió emberének örök-egy arcát.

Én automobilok és kavargó terek
Őserdejében élek s nem ismerem a célt, ami után futok,
Naponta háromezer ismerőssel fogok kezet
És nem találkoztam magammal soha még;
Csak azt tudom, hogy enni kell,
Hogy asszony kellene és hogy az Isten
Nem én vagyok, de a zsebem és hogy a gerincem
És a tüdőm üvöltve fáj; hogy: “Pfuj,
Nem érdemes”, és mázsás álmok gyötörnek éjjelenkint
Tengerekről és Alpesekről és a Notre Dame
Harangjának hangjáról és tiszta nők meleg szeméről;
És azt tudom, hogy mégis menni kell
És rúgni kell és röhögni a ronda korcsmaasztaloknál,
És a zsebtolvajokra is kell vigyázni, ez a törvény,
És élnem kell a város életét és a csikorgó, fekete
Gépek életét, amíg bírom, hiába fáj a vállam,
És az autobuszok egy-útú oda-vissza futása én vagyok,
Üres gyomrok, szoruló öklök, elsikkadt célok
Végösszege és lelke megint csak én vagyok
És tompa zajban és kábult iramban:
Én vagyok a Város.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Sápadt világok forognak

Sápadt világok forognak,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
És füstösen gomolyog a gyűlölet:
Születni kellett,
Még sose voltam Svájcban vagy Párizsban,
Aztán meghalt a szerelem is;
Az élet teljessége nem itt van,
Hűvös vastrezorokban rejlik,
Mély árkokat mos a megáradt keserűség,
Némán csillognak egymás fölött a fekete vízrétegek
És véresre zúzott arcok keresnek valamit
A sziklatetejű hegyek fölött,
Hallgatják a kettétört ágak lehulló kopogását,
Hallgatják fiatal életek vígaszát:
“Ti még nem éltetek, jön elétek a jövő!”
Hallgatják összetört arcok s tudják már a jövőt,
Amely olyan lesz, mint a mult.
Hallgatják, hallgatom én is és miközben
Óriás, mázsás acélkerekek gördülnek rám,
Hallom az élet teljességét a vastrezorokban
És mély árkokat mos a megáradt keserűség
És sápadt, megvert világok hiába forognak.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Mint egy ámok-futó

Mondd, mire való a mi életünk,
Mely revolverrel a kézben, lázasan vágtat
Irdatlan útvesztőkön át,
Mint egy ámok-futó?
Mélán kérődznek a szent tehenek,
Csöndes világokat építenek évezredek óta a hangyák,
A halak néma falanxokban úsznak az éneklő tengerek felé,
Örökké tart a vastag ködök mögött
A mérhetetlen hegyek vonulása,
És túl a bolygók és naprendszerek sistergő körforgásán,
Megtárulnak a hallgatás végtelen zónái
És már nincsenek színek sem.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Szomorúság

Szomorúság,
Szomorúság,
Puhult, szürke jégcsapok mocskos csurgása,
Gerincbe, vérbe ömlő szintelenség, hangtalanság,
A szobrok is szétfolynak,
És nyirkos az acél is,
Most gyermekkorom minden kínos pillanata belémharap,
Összes szerelmeim emlék-múmiái megjelennek,
Egyszer rettenetesen szégyeltem magamat
És egyszer nagyon sírtam;
Szomorúság,
Szomorúság,
Szüntelen a jégcsapok mocskos csurgása,
Most meg sem ismerném a napot és a tengert;
“Jó estét kívánok” mondom riadt reménykedéssel,
De senki sem felel,
És azt sem mondja meg senki, hogy hová temették a virágokat;
Fonnyadt arcú, elnyűtt, rossz illatú
Sanda nők ülnek a villamosokban,
Csurog, csurog a sok puhult, mocskos jégcsap,
Szomorúság,
Szomorúság.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Áldott megdermedés

Rámzuhogó napok s hetek kőzáporában
De jó homlokonverten megdermedni
És hullni zsibbasztó, langyos ernyedésbe
És tudni, hogy most, most szökik suhanó lábbal
Szívemből ki a fájdalom s vissza se néz;
Ó agyam s lelkem áldott borulata,
Mely rámesteledik és kioltja lassan, csendben
Vakító kék s fehér gondolat-lámpáimat;
Heverés behunyt szemmel, zúgó, nagy, sötét tavak partján,
Halványuló, ködlő emlékezések
Valamire s valakire és régvolt világra,
Hangok elmosódó morajlása messze-messze,
Színek alázatos egymásbahullása, mielőtt lebuknak
Az éjszaka szelíd feketéjébe és belevesznek;
Utolsó parázslása a dacnak, amint kilobban
És leáldozó, sülyedő hitek;
Ívekbe hajlanak össze a tornyok,
Elúsznak lassan a hidak és feloldódnak a partok:
Nincs többé semmi, csak altató, áldott megdermedés.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Orangutang

Unokatestvérem, az orangutang,
Vasrudak rajvonala mögött ül;
Tétován és szomorúan néz,
Mert a fülledt őserdő és a reszkető fényekkel zsúfolt
Délikeresztes ég vad illatát,
Amelyet magával hozott
És féltve őrzött,
Elvesztette a hosszú úton;
Mindig nagyon szomorú,
Úgy hívják, hogy
Uáh-uáh,
Ritkán mozdítja karjait,
Melyek olyanok, mint az iszonyú,
Vörös kérgű fák súlyos ágai,
És merev, óriási arca
Ráborul félelmesen a kis gyermekek
Borzongó álmaira;
Uáh-uáh egész nap nem gondol semmire
A fekete rudak rajvonala mögött,
Az undor és unalom néma és mozdulatlan
Harmóniája lakozik benne,
Elfelejtette már az izmos, vad nőstényeket is,
És az éjszakai hangtalan harcokat,
Láthatóan nincs érzéke korunk fontos problémái iránt sem,
Ha kiejted előtte Voronoff nevét,
Nem rezdül az arca
És egyáltalán nem hatja meg,
Hogy Fekete úr, aki népes családjával
A Csengery uccából jött látogatóba hozzá,
Szegről-végről tőle származik;
A vasrudak rajvonala mögött,
Kizuhanva a térből és időből,
Uáh-uáh, az orangutang mindig mozdulatlan és szomorú
Fenkölt undorral nézi Fekete urat
És reggel, délben és este
Egy-egy hatalmas vödör
Tejberizst eszik.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Malmok

Szürke gőzmalmok állnak,
Lomha, nagy testük elfedi az eget
És kéményük belenyul a napba;
Öröktől fogva állnak és mindig egyforma
Tompa, őrlő zúgásuk öröktől fogva szól,
És a felszakadó segélykiáltás,
Elfojtott csókok halk zaja
És kitörő vulkánok őrjöngő dübörgése,
Lehulló szirmok susogó esése,
Halálhörgés és barrikádok megváltó, szent robaja,
Meglódult szívem eszelős dobverése,
Mind, mind belehullnak a szürke zúgásba,
Öröktől fogva mindörökké.
És ami szépet csak mondtak,
Ami szépet csak sírtak,
Amit csak zúgott a folyton ifjúlni akaró harcos világ,
Még mindig, mindig csak beleveszett
A szürke nagy malmok örök zajába,
S már nincs is senki, aki kiáltson,
Csak én vagyok még és a malmok,
Mik őrölnek szüntelen, hogy holnap legyen kenyér.
És zúgnak szörnyű, szörnyű örök-egy zúgással
És elfedik a nevető, kék eget, amely mögött
Talán már tízezer éve meghalt az Isten.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Egy isten: a villany

Nekem csak egy istenem van és ez: a villany;
Kábelek izzó, üzenő erdeje,
Drótok milliárdjai, szent magasfeszültség,
Turbinák, dinamók búgó hadserege,
Hirdető fényszavak glóriája a felhőkarcolókon
És a szoba csendjébe zendülő százhangú rádió:
Mind rohanó zuhogással ölelik át a világot
És száguldásba hajtják az élet ütemét.
Villany: isten, ami belehasít igazul
Minden misztikus, szépet hazudó homályba
S minden förtelmet vakítón kivilágít;
Villany: isten, ami hideg izzással tündököl
A nyomor és a pusztulás fölött
És besugározza a haldoklók vergődését a kórházi ágyon;
Villany: vakító isten, ami szétharapja az illuziókat,
Isten, ami rohamba indítja az életet,
Ami előtt nem titok semmi,
Ami meglátja a legrejtettebb hazugságot
És meghallja a hangokat minden sarkáról a világnak,
Villany: isten, a valóság egyszínű, fehérlő istene,
Villany: isten, az indulás szédítő, lendítő istene,
Villany: isten, a pusztítás praktikus, fölényes istene,
Kinek oltárán egy biztos gombnyomással
Bűnös embereket áldoz Amerikában a társadalom.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Strófák

Kezdetben teremtette az Isten a világot,
Azután jött automobilon a vezérigazgató
És megvette az egészet.
Egymásba hullottak a távolságok,
A rádió-jazz nem hagyta aludni
A tigriseket a dzsungelekben,
A fiatal könyvelő letérdepelt a vastrezór előtt,
Így szólt: “Életünket és vérünket”
És reszketőn borult a folyószámlakivonatra.

*

Pedig az asszonyok szépsége nem fakult ki,
A tél nem gyilkolón hideg,
A nyár nem őrjítőn meleg
És piros dombok és szikrázó, zúgó városok
Szépek az alkonyatban,
És bérkaszárnyák égbe és föld alá vesző
Rétegei között,
Az antennák és kábelek között,
Surranó árnyak néha furcsa ünnepeket ülnek.

*

De reggelenkint sár vagy dér vonja be
A rohanó sínek csillogását
És apró, piszkos márványlapok fölött
Kopasz fiatalemberek üres feketét reggeliznek ebédre…
Három ember nyitva hagyta a gázcsapot
És a pattanásos arcú gépírókisasszony,
Aki Conrad Veidtbe szerelmes,
Megelégednék már pocakos kollégájával is,
“Házasság lehetséges” alapon.

*

Mert az elnyűtt és fényesre kopott vágyak
Már mind a zálogházban vannak.
Én nem tudom, hogy mit akarok,
Te sem tudod, hogy mit akarsz,
Pedig mindnyájan nagyon fiatalok vagyunk,
A ránk épített vasfalak, írógépek, zsákok,
Autók, szószékek és közérdekek alatt,
És az undor és gyűlölet között időnkint nőkre gondolunk
És emlékezni szoktunk, de nem tudjuk mire.

*

És csak a husángok énekelnek,
Csak a verések visszhangoznak,
A harangok impozánsan konganak a semmibe,
És háromszor egy nap, mély meghajlással
Ezt kell mondani:
“Alászolgája, vezérigazgató úr,
Hogy méltóztatik?”

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Nagyon szerelmes voltam beléd

Nagyon szerelmes voltam beléd,
Ezer hangú, millió színű
Világként éltél bennem
És lázaim fülledt hullámai mozgattak.
De most legtöbbször sötét nyakkendőt viselek,
Halk hangon, komolyan szoktam tárgyalni,
Mosolyogva beszélgetek a nőkkel,
És te olyan vagy, mint egy régi utazás,
Mint egyik, néhány év előtti képem,
És mint leveleid, melyek csomagba kötve
Porosodnak egy lezárt fiók mélyén.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben