Bálint György: Én vagyok a Város

Én a Városban születtem,
Fekete gyárkémények álltak mellettem őrt.

Azóta gépek és sínek nőttek belém
És nappali körutak gyilkos zenéje közben,
Mely mint ködbevesző partú, rengeteg
Mocskos vizek habzó zúgása, olyan;
És esti kirakatok ordító fénye alatt:
Én felmutatom a minden városok
Millió emberének örök-egy arcát.

Én automobilok és kavargó terek
Őserdejében élek s nem ismerem a célt, ami után futok,
Naponta háromezer ismerőssel fogok kezet
És nem találkoztam magammal soha még;
Csak azt tudom, hogy enni kell,
Hogy asszony kellene és hogy az Isten
Nem én vagyok, de a zsebem és hogy a gerincem
És a tüdőm üvöltve fáj; hogy: “Pfuj,
Nem érdemes”, és mázsás álmok gyötörnek éjjelenkint
Tengerekről és Alpesekről és a Notre Dame
Harangjának hangjáról és tiszta nők meleg szeméről;
És azt tudom, hogy mégis menni kell
És rúgni kell és röhögni a ronda korcsmaasztaloknál,
És a zsebtolvajokra is kell vigyázni, ez a törvény,
És élnem kell a város életét és a csikorgó, fekete
Gépek életét, amíg bírom, hiába fáj a vállam,
És az autobuszok egy-útú oda-vissza futása én vagyok,
Üres gyomrok, szoruló öklök, elsikkadt célok
Végösszege és lelke megint csak én vagyok
És tompa zajban és kábult iramban:
Én vagyok a Város.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Orangutang

Unokatestvérem, az orangutang,
Vasrudak rajvonala mögött ül;
Tétován és szomorúan néz,
Mert a fülledt őserdő és a reszkető fényekkel zsúfolt
Délikeresztes ég vad illatát,
Amelyet magával hozott
És féltve őrzött,
Elvesztette a hosszú úton;
Mindig nagyon szomorú,
Úgy hívják, hogy
Uáh-uáh,
Ritkán mozdítja karjait,
Melyek olyanok, mint az iszonyú,
Vörös kérgű fák súlyos ágai,
És merev, óriási arca
Ráborul félelmesen a kis gyermekek
Borzongó álmaira;
Uáh-uáh egész nap nem gondol semmire
A fekete rudak rajvonala mögött,
Az undor és unalom néma és mozdulatlan
Harmóniája lakozik benne,
Elfelejtette már az izmos, vad nőstényeket is,
És az éjszakai hangtalan harcokat,
Láthatóan nincs érzéke korunk fontos problémái iránt sem,
Ha kiejted előtte Voronoff nevét,
Nem rezdül az arca
És egyáltalán nem hatja meg,
Hogy Fekete úr, aki népes családjával
A Csengery uccából jött látogatóba hozzá,
Szegről-végről tőle származik;
A vasrudak rajvonala mögött,
Kizuhanva a térből és időből,
Uáh-uáh, az orangutang mindig mozdulatlan és szomorú
Fenkölt undorral nézi Fekete urat
És reggel, délben és este
Egy-egy hatalmas vödör
Tejberizst eszik.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Malmok

Szürke gőzmalmok állnak,
Lomha, nagy testük elfedi az eget
És kéményük belenyul a napba;
Öröktől fogva állnak és mindig egyforma
Tompa, őrlő zúgásuk öröktől fogva szól,
És a felszakadó segélykiáltás,
Elfojtott csókok halk zaja
És kitörő vulkánok őrjöngő dübörgése,
Lehulló szirmok susogó esése,
Halálhörgés és barrikádok megváltó, szent robaja,
Meglódult szívem eszelős dobverése,
Mind, mind belehullnak a szürke zúgásba,
Öröktől fogva mindörökké.
És ami szépet csak mondtak,
Ami szépet csak sírtak,
Amit csak zúgott a folyton ifjúlni akaró harcos világ,
Még mindig, mindig csak beleveszett
A szürke nagy malmok örök zajába,
S már nincs is senki, aki kiáltson,
Csak én vagyok még és a malmok,
Mik őrölnek szüntelen, hogy holnap legyen kenyér.
És zúgnak szörnyű, szörnyű örök-egy zúgással
És elfedik a nevető, kék eget, amely mögött
Talán már tízezer éve meghalt az Isten.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Egy isten: a villany

Nekem csak egy istenem van és ez: a villany;
Kábelek izzó, üzenő erdeje,
Drótok milliárdjai, szent magasfeszültség,
Turbinák, dinamók búgó hadserege,
Hirdető fényszavak glóriája a felhőkarcolókon
És a szoba csendjébe zendülő százhangú rádió:
Mind rohanó zuhogással ölelik át a világot
És száguldásba hajtják az élet ütemét.
Villany: isten, ami belehasít igazul
Minden misztikus, szépet hazudó homályba
S minden förtelmet vakítón kivilágít;
Villany: isten, ami hideg izzással tündököl
A nyomor és a pusztulás fölött
És besugározza a haldoklók vergődését a kórházi ágyon;
Villany: vakító isten, ami szétharapja az illuziókat,
Isten, ami rohamba indítja az életet,
Ami előtt nem titok semmi,
Ami meglátja a legrejtettebb hazugságot
És meghallja a hangokat minden sarkáról a világnak,
Villany: isten, a valóság egyszínű, fehérlő istene,
Villany: isten, az indulás szédítő, lendítő istene,
Villany: isten, a pusztítás praktikus, fölényes istene,
Kinek oltárán egy biztos gombnyomással
Bűnös embereket áldoz Amerikában a társadalom.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Strófák

Kezdetben teremtette az Isten a világot,
Azután jött automobilon a vezérigazgató
És megvette az egészet.
Egymásba hullottak a távolságok,
A rádió-jazz nem hagyta aludni
A tigriseket a dzsungelekben,
A fiatal könyvelő letérdepelt a vastrezór előtt,
Így szólt: “Életünket és vérünket”
És reszketőn borult a folyószámlakivonatra.

*

Pedig az asszonyok szépsége nem fakult ki,
A tél nem gyilkolón hideg,
A nyár nem őrjítőn meleg
És piros dombok és szikrázó, zúgó városok
Szépek az alkonyatban,
És bérkaszárnyák égbe és föld alá vesző
Rétegei között,
Az antennák és kábelek között,
Surranó árnyak néha furcsa ünnepeket ülnek.

*

De reggelenkint sár vagy dér vonja be
A rohanó sínek csillogását
És apró, piszkos márványlapok fölött
Kopasz fiatalemberek üres feketét reggeliznek ebédre…
Három ember nyitva hagyta a gázcsapot
És a pattanásos arcú gépírókisasszony,
Aki Conrad Veidtbe szerelmes,
Megelégednék már pocakos kollégájával is,
“Házasság lehetséges” alapon.

*

Mert az elnyűtt és fényesre kopott vágyak
Már mind a zálogházban vannak.
Én nem tudom, hogy mit akarok,
Te sem tudod, hogy mit akarsz,
Pedig mindnyájan nagyon fiatalok vagyunk,
A ránk épített vasfalak, írógépek, zsákok,
Autók, szószékek és közérdekek alatt,
És az undor és gyűlölet között időnkint nőkre gondolunk
És emlékezni szoktunk, de nem tudjuk mire.

*

És csak a husángok énekelnek,
Csak a verések visszhangoznak,
A harangok impozánsan konganak a semmibe,
És háromszor egy nap, mély meghajlással
Ezt kell mondani:
“Alászolgája, vezérigazgató úr,
Hogy méltóztatik?”

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Nagyon szerelmes voltam beléd

Nagyon szerelmes voltam beléd,
Ezer hangú, millió színű
Világként éltél bennem
És lázaim fülledt hullámai mozgattak.
De most legtöbbször sötét nyakkendőt viselek,
Halk hangon, komolyan szoktam tárgyalni,
Mosolyogva beszélgetek a nőkkel,
És te olyan vagy, mint egy régi utazás,
Mint egyik, néhány év előtti képem,
És mint leveleid, melyek csomagba kötve
Porosodnak egy lezárt fiók mélyén.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Vitriol

Én láttam valamikor a tengert,
Mely végtelen volt, mint az idő
És kék volt, mint a minden és a semmi
És az Isten;
De ez már régen volt.

És most a vitriol-tenger hullámzik,
Beárad sisteregve az uccákba
És csapkodva marja a szobrok és házak tövét,
Beömlik a tárt és csukott ablakokon is,
A vitriol,
És mindnyájan benne úszunk már
A bűzös és harapós habokban,
Sőt az ég is vitriolszínű
És záporozva hull a vitrioleső;
Mindenki úszik már,
Lábak és karok forognak a habokban,
Üvöltenek a kékre mart szájak,
És sok fejen már arc sincs,
Csak lobogó, véres húsrongyok sikonganak;
Sok családapa még most is szorongatja
A titkos kisnő lábát,
Sok tulajdonos még most is fojtogatja
Tolvaj, nyomorék alkalmazottja sipító kínzott torkát,
Sokan még most is, őrült úszás közben is
Nyitott kést szorongatnak csonkká mart kezükben,
Sokan zsakettben, cilinderben úsznak
És elfordítják fejüket és szemüket behunyják,
Mert mellettük egy nő válláról lemállott a ruha,
Csobogva, zúgva árad a vitriol,
Arc -, láb -, kéz-örvényeket sodor,
Az erekben is már vitriol kering,
Szerelmek, indulások, vágyak, színek, ívek,
Viharok, célok, hangok, hitek, bűnök
És erények sodródnak szétemésztett cafatok gomolyagában,
Minden vonítva oszlik ezer úszó, vesző darabbá,
És a semmibe tünő horizontok alatt
Csak egy zúg már,
Csak egy él már,
Csak egy van már,
A vitriol,
A vitriol.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Jazz-band a Szilveszter éjszakában

Testvér, most szól a jazz
És nem hagy aludni a vackodon,
Most bőg a szakszofón
Mint szerelmes elefánt,
Most pezsgővé folyik és táncba vibrál
És nők mellén selyemmé símul
A véred és izmod és ellopott
Reményed;
Testvér, most szól a jazz,
Most színes üvegkúpok csilingelnek
És illatos fények surrannak,
Mint a macskák
És a hold belefulladt a holnap reggelbe
A hegyek mögött;
Testvér, most szól a jazz
És az éjjeli munkás aranyakat küld
Frakkos gazdája asztalára, akit nem is ismer,
Most bőg a szakszofón
És üresen hallgató
Fekete mélységekbe cikkázik bele a tánc
És egy éhen döglött ló égre meredő
Négy lába árnyékot hullat a vakító abroszokra;
Testvér, most szól a jazz
És korog a gyomrod:
Mingyárt reggel lesz,
Ez a világ a legjobb világ,
És egy óra mulva néhány törekvő fiatalember,
Hogy el ne késsen, már jóelőre
Boldog újévet fog kívánni az Úristennek.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: A költő

Huszonhárom éves vagyok,
Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb, mint Kovács úr,
Már erősen kopaszodom,
Nem tudok autót vezetni, golfozni,
Bridgezni és charlestonozni,
Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik:
Mindenkinek joga van ebédelni,
Általában elavultnak és nevetségesnek tartják,
És nincs szerencsém a nőknél;
Egyszer megkérdeztek, hogy a lila
Vagy a szürke nyakkendőviselet híve vagyok-e
És minthogy nem tudtam felelni:
Azóta többen igen ostobának tartanak,
Különösen amióta az is kiderült,
Hogy nincs kedvenc autómárkám;
Egyebekben teljesen úgy élek, mint Kovács úr,
Illendőségből tagja vagyok az egyik régóta fennálló
Hit-remény-szeretet kereskedelmi részvénytársaságnak,
De még eddig nem kaptam semmi osztalékot;
Tagja vagyok az Európai Kultúr-Egyesületnek is,
Amely többször napjában arról biztosít,
Hogy mennyivel boldogabb vagyok én,
Mint ősöm, a barlanglakó;
Van tisztességes polgári foglalkozásom,
Szívből örülök az óceánrepülők
Szerencsés partraérkezésének,
Kezet is csókolok rendszerint a hölgyeknek
És szabályos időközökben,
Hivatalból fenhangon tisztelem az összes tekintélyeket.
És nagyon kérek mindenkit, bocsássák meg nekem,
Hogy elmosódott, gomolygó hajnali félálmaimban
Gyötrődő, dühös és lemondó negyedórákon át
Ragyogó színekre gondolok,
Szabad nagy lélekzetre,
Életre, az én életemre, örömre,
Új szédítő városokra, díjmentes szerelemre
És sok más ilyenre;
Bocsássák ezt meg nekem, Kovács úr és mind a többiek,
Bocsássák meg ezeket az önkínzó negyedórákat:
Hiszen huszonhárom éves vagyok
És egyszer meg fogok halni.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben

Bálint György: Nézz fel a Napba!

Harapd el a sírást és nézz fel a napba!

Lásd, nagy fények és erők zúgva iramodnak,
Lásd, mély televénybe fogózva, gőggel állnak az erdők,
Csillogó vasrudak s kalapácsok, halld, dübörögnek.
Ne legyen most más: csak az izmod,
És a fény tág szemeidbe zuhogjon.

Hisz tudom én: fájdalom harapja a szíved,
Puhára zúzta már fehér asszonyok foga-éle,
Vágy, pénz s másoknak szeges csizmasarka,
S jó volna sírni, ledobni magad
Halálosan szép, buta holdsütésben.

De te, a harapó fájdalmadat harapd el
És vad torokkal riadót üvölts a nap felé,
Vannak még sujtó erők és öklelő hitek is:
Büszke hidak és királyi paloták várnak rád,
Hogy jöttödre némán torpanjanak le győztes lábad elé.

megjelent a Strófák című kötetben, 1929-ben