Bálintffy Etelka

Bálintffy Etelka: Nem tart örökké semmi…

Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt;
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Boldogság, álom, ábránd, széttépett falevél,
Mit majd gyorsan sodorva elhajt a kósza szél,
Szerencse, hit, dicsőség, múló, csalóka fény,
Szétpattanó habocska a csendes tó szinén,
Szeretni?! ah, mi édes, mint repes a kebel,
Ha e kicsiny szó bűvös varázsa futja el.
Úgy jő, miként a hajnal, piros színben ragyog,
S mint szivárvány az égen, megváltozik legott.
Nem tart örökké semmi, mulandó lét ez itt,
Mi boldogítna tartón, tán nem is létezik.
Vigasztaló csak az van, vigaszt csak ott lelünk,
Hogy az sem tart örökké, ha sírunk, szenvedünk.

Bálintffy Etelka: Még tudok szeretni…

Még tudok szeretni, ez isteni szikra
Megvan még szívemben.
Még tudnék örülni, boldog lenni véled
Forró szerelemben.

Még tudok örülni virágnak, tavasznak,
Mely rám fényt árasztott;
Még tudok élvezni, hisz engem az élet
Még ki nem fárasztott.

Ifjú vagyok, szívem minden szépre, jóra
Fogékonyan dobog.
Van könnyem, mosolyom, sírni, mosolyogni
Én egyaránt tudok.

Vannak ábrándaim, s elringatják lelkem,
Elringatják mélyen…
De a valóságot hazug álomképért
Mindig elcserélem.

Lelkem ez a jobb rész, feltör a magasba,
De szívem lenn marad,
S azt súgja lázasan: “nem vagy más, csak ember,
Alázd meg magadat.”

Oh te, aki ismersz, s kiért feláldoznám
Az egész világot,
Akinek szerelme fejlesztené szívem,
Mint nap a virágot,

Te elfordulsz tőlem, s amíg háborgatnak
Gyarló szenvedélyek,
Érezem fölöttem pusztító hatalmad,
S sír bennem a lélek.

Bálintffy Etelka: Elmúlt a nyár…

Elmúlt a nyár, elmúlt az ősz…
És messze még a kikelet.
Oh, de én most nem rettegem
Úgy, mint egykor, a zord telet.

Nem rettegem, hogy jő a tél
S unalmával a hosszu est,
Midőn kint fúj, bömböl a szél,
S ablakomra virágot fest.

Nem félek, hogy nem lesz virág,
Nem lesz madár, csillag, sugár,
Hogy a télnek hideg szele
Meleg, de szűk szobámba zár.

Lesz virágom: édes ajkad,
Mosolygásod lesz a sugár,
Szíved meleg dobogása
A bokorba a kis madár.

Édes csókod lesz a csillag,
Mely az égről gyorsan lefut,
S véletlenül, úgy futtába
Éppen az én ajkamra jut.

Ah – mondod -, de egy hiányzik
Ragyogó nap az égbolton.
Az is meglesz: ragyogni fog
Boldogságtól az én arcom!

Bálintffy Etelka: Piciny fiamnak

Piciny fiamnak kék szeme van,
A másiknak sötét, bogár;
Ez játszi, vidám, mint a tavasz,
Az szenvedélyes, mint a nyár.

Emebben annyi szelídség van,
Amabban annyi dac, szeszély;
Ez engedelmes, mint az angyal,
Amaz parancsol, s mit se fél.

Ez szép, mert arca szende, bájos,
S mint galamb tolla, oly fehér;
Az, mert szemében annyi tűz van,
Arcában annyi ész, erély.

És nem tudom, hogy melyik drágább,
Hogy melyik kedvesebb nekem,
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt
Oly végtelenül szeretem!

Bálintffy Etelka: Boldog vagyok…

Boldog vagyok, boldogabb a rózsa
Bársony szirma nem lehet talán,
Mikor a nap sugarába fürdik,
S harmat reszket szomjas ajakán.

Boldog vagyok, mint a játszi gyermek,
Ki utat vesztve, tévelgve mén,
S végre ott van, végre ott pihen meg,
Édesanyja érző kebelén.

Boldog vagyok, mint a kis madárka,
Aki fényes korlátok közül
Szabadulva az egész vidéket
Most előszer repkedi körül.

Boldog vagyok, aminő csupáncsak
Egyedül az érző szív lehet,
Amidőn már itt a földön élvez
Minden üdvet, minden örömet.

Boldog vagyok – ah, de mit beszélek!
Kimondani nincsen arra szó!
Hallgat az ajk, amidőn a szívnek
Legédesebb álma lesz való!

Bálintffy Etelka: Azt kérdezed…

Azt kérdezed, hogyha olykor
Érzelmeim dalba zengem,
Hogy mi az, mi dalra késztet,
Minő ihlet száll meg engem?
Nem a virág, nem a madár,
Nem a csillag ragyogása,
A te arcod, a te szemed,
A te ajkad mosolygása,
Az lelkesít dalra engem.

És ha olykor magányomban,
Szívem boldogságot érez,
Hogy mért zengem dalba azt is,
Ó, ne kérdezz, ó, ne kérdezz.
Mert nem a vágy, hogy nevemet
Az utókor emlegesse,
Hanem az, hogy felszárnyalva
Lelkem lelked ölelhesse,
Az lelkesít dalra engem.

Bálintffy Etelka: Üt az óra…

Üt az óra egyet… kettőt…
Kandallómban hamvad a tűz…
Künn a vihar szilaj szele
őrületes játékot űz;

Hófuvalmat hajt az útra,
Majd rohanva, kacagva hoz
Egy-egy hideg jégdarabot,
S odaveri ablakomhoz.

Mily félelmes, minő rémes
Lehet most ott künn a pusztán,
Midőn minden élő hang, mit
Egy-egy farkas ordítoz tán,

Mikor a hó egyformára
Borít utat, halmot, völgyet,
És a vihar vaskezével
Megráz házat, erdőt, tölgyet.

Kicsinyke ház tetejébe
Néha gyorsan bekap a szél;
Majd odafú ablakához,
S rémületes dolgot beszél.

Kicsinyke ház tűzhelyénél
Hogyha ülsz most, édesanyám,
És ha gyorsan perg a rokka,
Gondolsz-e rám? gondolsz-e rám?

Bálintffy Etelka: Kedvesemnek

Ha volna ajkad mindenik szava,
Egy égi karnak édes szózata;
Mily édes dal! – sohajtanám talán,
De nem merengnék rajt’ oly édesen,
Mint így ajkadnak mindenik szaván.

Tekinteted, ha volna napsugár,
Mely a világot gyújtogatni jár,
Megbámulnám talán e fényözönt,
De annyi fénnyel nem borítna el,
Miként szemed, ha édesen köszönt.

Ha volnál te a mindenség maga,
Mely lábaimhoz porba hullana;
Büszkévé tenne tán az uralom,
De oly boldoggá soha – sohasem,
Minővé tettél, édes angyalom!