Balla Miklós: Hortobágyon

Hortobágyi csárda mellett gyorsan száguld a vonat,
Hortobágyi csárda kutján nem itatnak már lovat,
Pusztabíró a ménestől nem huzza már a vámot,
Nem mutat már a délibáb Hortobágyon karámot.

Hortobágyi nagy ivóból kihallik a muzsika,
Míderben ül a söntésben csaplár lánya, Zsuzsika.
Német nótát húz a czigány, a vendég sört iddogál,
Zsuzsikának czilinderes jogászgyerek kurizál.

Kint a mezőt vetés alá szántogatja fel a nép…
Nem tudom én, olyan furcsa, furcsa nekem ez a kép!
Ugy szeretnék sírni, sírni, elsiratni valamit
Tán bizony a Sobri Jóska fakó lova nyomait…

Balla Miklós: A gyopár

A bérctetőn a hófehér gyopárka
Vágyódva néz a termő völgybe le,
Hol lágy szellőben ért kalász hullámzik
S a rét ezer virággal van tele.

Alatta zúg a fenyves koronája –
Tekintete a lombokon pihen,
És kis szívéből égre száll a sóhaj:
Mi szép lehet az erdő mélyiben!

Kicsiny virág, te halvány szép gyopárka,
Miként a sas, oly biztos, oly szabad,
Ne vágyj a völgybe dús kalászok közé,
Se fenyvesárnyba ne kívánd magad!

Az aranykalász az embereknek rabja,
Hosszú életre mind hiába vár,
S a lombok alján elsatnyúl a rózsa,
mert nem jár hozzá fénylő napsugár.

Maradj meg ott fenn, büszkén a magasban,
A völgy csupán egy óriás sirgödör –
Emeld fejedet a felhőkön keresztül
Csak az a fenséges ami égbe tör!

Balla Miklós: Ha te távozol

Mi lesz akkor, ha majd te távozol?! …
Veled megy illat, szin és napsugár.
Nem lesz tavasz, virág, dal, mind kivész
S a földre örök éjszaka borul…

S én a holt földön bolygok egyedül.
Vakon, cél nélkül, hervadt levelek közt,
Mik megzörrenve lábaim alatt,
A te nevedet zizegik felém.

Villám az égen a te nevedet írja,
Sikongó szélvész a fülembe sírja,
A vizár hörgi, vihar visszadörgi,
Vulkánok torkán a te neved tör ki!

Sziklás bércek közt alakodat látom.
Feltűnik itt-ott, mint valami álom…
Int, hívogat, s én megyek utána!
Mit bánom én, hogy a halálba! …