Bányai Kornél versei

Bányai Kornél: Közelebb a földhöz

Így múlnak napjaink: mindig közelebb és súlyosabban
hajlunk a földhöz, utolsó biztos ágyunkat keresve.
Bimbósan hervad életünk s tünődve hallgatódzunk
sülyedt idők porából csendülő hívó jelekre,

Hamar betellő végzetünk legdúsabb szépsége ez a hullás.
Nem húz a rög sehol mohóbb s halálosabb szerelemmel.
Magyar világ! vonzásod borzalom, de érdemes gyönyör,
örök zene s rejtelmesebb, mint mélyein a tenger.

Vesztő helyünk jövendő csókját ízelítő csókokért
borospincék ó sírjait keressük, ölbe és borba dőlünk.
Jó biztatásul önmagunk ekhója döng a földből
s fürtös vesszők álomba rántó gőze száll belőlünk.

Rögöt ízlelünk, míg künn mohón legel az ős barom,
szájából nyál csurog, lombot, füvet rág, síkjaink tiporja.
Utolsó méltó nászunkkal megbékülten, vidáman
szép ámulással mártjuk fáradt lábaink a porba.

Megbékülünk, mert így lesz sorsunk jelentés, új talaj
s nincs föld, mely több halállal volna gazdagabb és édes.
Szőtt szélnél lágyabb ágy a mély s mint vetés viharban
bújunk szerelmesen és megadón a föld szívéhez.

Nyugat, 1927/2. szám

Bányai Kornél: Vasénekű testvéreim

Virágba fénybe torzuló nagy síron zokogunk ez a Magyar Alföld
tengert sírtak az egek véres csillagok vándorolnak.
Napfolt se sötétebb ha szólunk örök éjből varrt gyászlobogó.
Testvéreim mélybe csókoló szavak szeretői mégis mi vagyunk e tájon
kikben vasdalokba hömpölyög a holnap!

Vagyunk és élünk ki itt ki amott zugokban csontig fájunk
nincs kenyerünk nincsen tüzünk és rohanunk kongó pusztákba verve.
Bank szerkesztőség iskola kaszárnya boltok börtönök
nyelvünkön acélsziklák kik szólni jöttünk bátrak völgyeket
hurcolni ércekkel tömött szabad hegyekre.

Ágyú sírt dajkadalt földrengés ringatott hadifogság csörömpölt
zörgött kezünkön Szibéria Murmánvasút rombolt maró savakkal.
Forradalom és ellenforradalom mi kell még emberrengés
csak mi láttuk itt a felszakadt mély frissen ütő erét csak mi jöhetünk
követ kőre rakni tettekkel és szavakkal.

Vasénekű Testvérem szivem szorítom kezetekbe arcok
röpülnek a levegőben világba élet új irama vágott!
Lábunkon ős rögök porával mindenütt földönfutók mire várunk,
Előre!!! A roskadó keresztes sírhalom fölött vasénekekkel
hirdessük az első tündöklő délibábot!

Nyugat, 1925/2. szám

Bányai Kornél: Omszkban

Omszk fölött az ég megfagyott, sárga…
Az őr fölöttünk lassan ide-oda jár.
Itt már régen kész a téli máglya,
Már rég meghalt a Nyár, a régi Nyár.
Szomorúan járunk s Nyugat felé nézünk…
Messze magyar földön vajon mit csinálnak?
Minket vasmarokkal durván szerte szórtak
Kellő közepébe a régi pusztáknak.

Az ég takarója szellős, megfakult,
S mint a muszka cárnak arca olyan sárga.
Az idő végzését tömött temetőkben
Harmincezer csendes magyar ember várja.

Rabátok… minden lépésünk kisérik.
Magyar földről csak álmodnunk szabad.
Míg a békegalamb suhogását várjuk,
Nappá hosszabbodik minden pillanat.

Omszk fölött az ég megfagyott, sárga…
Az őr fölöttünk lassan ide-oda jár.
Itt már régen kész a téli máglya,
Már rég meghalt a Nyár, a régi Nyár…

Omszk, 1916. szeptember, kiadatlan vers

Bányai Kornél: Omszk és Krasznojarszk között

Szűz föld, ifjú álmaim s apáim földje,
jó lenne megpihenni itt
s kedvemre bolyongva csókkal
illetni zöld zsombékjaid –

nem így! nem így! hogy talán embert is öltem,
agyamban döng a háború
s mintha ez lenne büntetésem:
szétlőtt lélekkel iszonyú

fogságba törve visznek keletre, más világ
végére hajszolt vonaton.
Fényes füveit hiába lengeti
a nagyszerű rokon vadon.

Ó boldogok a szabadon legelésző felhők,
furulyás pásztoruk a szél
s a tágas égen fellegesen
csavargó vídám seregély.

Boldogok a kirgizek is, akik erre tanyáznak,
bőrrel vont sátraik alatt
be szívesen szőném tovább
gyermekkori álmaimat.

Vagy lennék pusztai tűz, melynek szájában ropogva
omlik a zsíros réti gaz
s lobogó füstsörénnyel menekül,
izgatottan mint vén csikasz.

De hasztalan, tovább sodor kegyetlen
sorsom e tájról: rab vagyok
s valahol a Sárgatenger partján
hazátlanul elhervadok.

1917., Krasznojarszk

Bányai Kornél: Májusi üzenet

Viruljon lobogónk, bomoljon mint a rügy, tavaszi kedvünk
sírokkal hintett földünket mindennél szebbnek lássa.
Minden rögöt bontó szirom örök jel itt, hol életünk
Tejút lengése vagy csillag futása.

Illően fogadjuk május parancsát, pipacsos kedvvel
köszöntsük élet szép forrásait, lázító harsonáit.
Csak így borul vállunkra friss gyümölcs s lesz életünk a fény,
mely zárt eget rombolva kedvre lázít.

Idős álmokkal megrakott enyésző nép vagyunk,
szétmállunk május hant alól is rázó csókja nélkül.
A földeken, hol embercsont terem, május viharja csattan
s kedvünk világ új templomába épül.

Nőjjön valóság délibábos álmainkból: ragadó erő
s a sok kárvolt halálból éggel lobogjon égjen arcunk.
Csikorduljon ma minden mélybe tűnt öreg gyökér, ha rendelés,
hogy holnap úgyis föld gyomrában alszunk.

Szárnyaljatok szép lázas lobogók, merészen, szirmosan,
lángoló kövek, kakasos falvak, virító dombok ormán.
Legyen kedves parancsunk a vért és lobogót lobogtató
rügyeket robbantó májusi orkán.

Nyugat, 1926/11. szám

Bányai Kornél: Estike

Midőn szép csillagunk lehullt,
s ragyogni kezd az álom,
megnyitja ajkait az estike,
kedves parasztvirágom.

Éneke: illat, halovány
kelyhek csillagzenéje,
mely déli tengerek égig futó
habjaként dől az éjbe.

Távol korokból száll a dal
e könnyű nyári ének,
gazdagon bontva tündér szirmait
daloknak és meséknek.

Beszáll a nyitott ablakon,
sötét szobákba árad,
álomba ringatják hullámai
a kemény nyoszolyákat.

Munkában torzult arcokat
érint angyalkezével.
Mosolyt, vigaszt hint szét s a gyermekek
álmában ő csilingel.

Dalolj csak kedves estike
paraszt porták virága!
lélekként szálló illatod a tört
homlokú föld imája.

Nyugat, 1933/22. szám

Bányai Kornél: Ének a mélyben munkáló erőkről

Ó nagyszerű, örök időktől buzgó, ős erők, csodálatos
halk rúgók, régi tervek föld színén, mennyekben és a föld alatt!
Minden mulandó, csak ti vagytok épp s belőletek bont ősi láz
élőket, holtakat!

A messzeség fejünkre szórja tenger csillagát mint port a szél,
Tavasz varr hímet föld szűrébe, színözön, hová csak elhatol
a szőke napsugár, de minden egy mélységből int, egy célba fut
betű vagy pávatoll.

Az élet változik, megszépül, torzul, szüntelen ez így megyen,
öreg kerék, küllői századok, megfordul és új arca van
a percnek is, de áll a mély, mindegy minő idő, munkálkodik
a mélység hangtalan.

Így hánykolódik habra hab, napot tör és újból alámerül.
Így nőnek városok, követ feszít a csók, nap hull – és barna rom.
A mélybe csend és jönnek friss csodák, szebb béke leng amerre dúlt
harc és forradalom.

Mindnyájan így, akik bölcső és sírhalom között sáfárkodunk,
szájunkra vesszük világ dolgait, bús gyermekek bezárt ajtók előtt,
ujjongva bontsuk életünk, a röggel egy vagyunk, új istenek,
munkáló, ős erők!

Osvát Ernőnek, Nyugat, 1923/11-12. szám

Bányai Kornél: Ének az ember szemeiről

Örökké kutatója, lázas gyűjtője vagyok az emberi szemeknek!
Örökké nézem, bámulom ezeket a húsból kiütköző kutakat!
Merész mozdulatok, szelíd nyugalmak, szomorúságok,
jövőt igérő szerelmek, bánatok és örömök,
az emberbe sűrített állatok, növények, anyagok,
éhségek, betegségek, kívánságok, fájdalmak
világítanak felém ezekből a nedves nyílásokból!

Bent villog az agy, csurran a vér, egymásba fogódzva
vívnak előttünk rejtelmes harcokat a sejtek.
Öreg ismétlések, jól bevált módszerek sorakoznak,
s nem tudom melyik, melyik nagyobb: a naprendszer vagy a szív?!
És minden ezeknek az üveges szemeken, ezeken a sokszínű,
ezeken a különböző étvágyú szemeken lüktet befelé és kifelé.
Nézzétek a gyermekek szemét, ezek hasonlatosak
a színes üveggolyókhoz, melyek csak gördülni és csengeni tudnak!
Nézzétek a fiatal leányok szemei, mint tüzes tollú madarak
röpködnek az élet homályos őserdőiben!
Havas fejtetők alól csöndes tengerszemek vigyáznak
s kemény odvakból néha sasokat és karvalyokat látok kirepülni.
Virágok nyílnak vagy szúrós kórók, felhők esőznek,
erdők bókolnak vagy tengerek gurulnak,
énekelnek, hallgatnak, imádkoznak, káromkodnak,
sóhajtoznak, hörögnek, ordítanak, beszélnek,
csókolnak, harapnak, símogatnak, rugdalnak,
esznek, isznak, nemzenek,
mindent, mindent cselekednek az emberi szemek,
ezek a csodálatos nyílások, ezek a halállal csukódó csatornák
a világ felé!

Bányai Kornél: Árnyak

Járok elsüllyedt tájakon, a porban,
erdők alá futó, mély utakon.
Síró hangokkal, fanyar illatokkal
utamba áll a szürkülő vadon.

Csillag vonul magasban és az erdőn
mint két riadt madár röpül szemem.
A forrás is ijedten jő a földből.
Giz-gaz, bokor, megannyi rejtelem.

Erdők alól, mik bennem is csiráznak,
neszek mozognak, elsüllyedt szavak
s mik rég avarba horpadtak: világok,
számból az éjbe felsikoltanak.

Látom magam, mint testem sejtjeit,
érzem a fákat, fák mögött a sok
rejtett erőt s rámrohannak az árnyak
mint csattogó fogú vén farkasok.

1924., Budapest

Bányai Kornél: Délibáb

Érccel mart mezőkön élek, mozdulatlan
hantok hullámain, tanyák és csenevész
akácok között s szinte magam is
halott földdé omlok a magos Napban.

Pengve hull a fény s egyszerre körül a levegő
szitakötő szárnya remegni kezd. Fák nőnek.
Tanyák közelednek. Alig hiszek szememnek:
elémbe toppan a távol s hol előbb

mégcsak sívó homok hevert s pár réges-régen
kiszáradt gémeskút ácsorgott, szik virult:
most friss tenger mozog s lengeti zizegő
kék selymét a megnyíló messzeségben.

A holtnak hitt föld mintha mégis élne:
megmoccan és emlékezik: habok táncára gondol,
örök mozgóra az örök mozdulatlan,
tenger síkjára a megfagyott s kiégett

tenger síkság! Ó mennyi csengés, dallam
árad a földből! Őrült játszik itt,
megtöri a holt rendet, tavaszt álmodik
hulló tagokkal, talpig néma fagyban.

Szép délibáb: kápráztató emlék, elzuhant
napjaim csillogása, lélek, eleven fény
e száraz tájban, igázott mezőkön,
hol majdnem egy az ember és a hang –

ragyogj felém, ragyogj! hadd higyjem én is el,
hogy mint tavasszal lázadó, gátat törő habok,
eljő az én időm is s gazdagabb lesz a föld
ifjúságom fényével s könnyeivel.

Nyugat, 1932/12. szám