Bányai Kornél versei

Bányai Kornél: Árnyak

Járok elsüllyedt tájakon, a porban,
erdők alá futó, mély utakon.
Síró hangokkal, fanyar illatokkal
utamba áll a szürkülő vadon.

Csillag vonul magasban és az erdőn
mint két riadt madár röpül szemem.
A forrás is ijedten jő a földből.
Giz-gaz, bokor, megannyi rejtelem.

Erdők alól, mik bennem is csiráznak,
neszek mozognak, elsüllyedt szavak
s mik rég avarba horpadtak: világok,
számból az éjbe felsikoltanak.

Látom magam, mint testem sejtjeit,
érzem a fákat, fák mögött a sok
rejtett erőt s rámrohannak az árnyak
mint csattogó fogú vén farkasok.

1924., Budapest

Bányai Kornél: Délibáb

Érccel mart mezőkön élek, mozdulatlan
hantok hullámain, tanyák és csenevész
akácok között s szinte magam is
halott földdé omlok a magos Napban.

Pengve hull a fény s egyszerre körül a levegő
szitakötő szárnya remegni kezd. Fák nőnek.
Tanyák közelednek. Alig hiszek szememnek:
elémbe toppan a távol s hol előbb

mégcsak sívó homok hevert s pár réges-régen
kiszáradt gémeskút ácsorgott, szik virult:
most friss tenger mozog s lengeti zizegő
kék selymét a megnyíló messzeségben.

A holtnak hitt föld mintha mégis élne:
megmoccan és emlékezik: habok táncára gondol,
örök mozgóra az örök mozdulatlan,
tenger síkjára a megfagyott s kiégett

tenger síkság! Ó mennyi csengés, dallam
árad a földből! Őrült játszik itt,
megtöri a holt rendet, tavaszt álmodik
hulló tagokkal, talpig néma fagyban.

Szép délibáb: kápráztató emlék, elzuhant
napjaim csillogása, lélek, eleven fény
e száraz tájban, igázott mezőkön,
hol majdnem egy az ember és a hang –

ragyogj felém, ragyogj! hadd higyjem én is el,
hogy mint tavasszal lázadó, gátat törő habok,
eljő az én időm is s gazdagabb lesz a föld
ifjúságom fényével s könnyeivel.

Nyugat, 1932/12. szám

Bányai Kornél: Virágok a ház előtt

Örömmel nézek rátok
falusi házak előtt
virító haszontalan kertek,
ehéz por alól is nevető
virágok.

Ünnepként nyíltok bőven,
villogó napsugarak
tőreit állva s megbújva a gyászt
s halvány gondokat rejtő falak
tövében.

Hajadonlány a rózsa,
bimbóit lobbantva ring.
A talpalávalót a nárcisz
ezüstje, szomorú rozmaring
dalolja.

Meghatott szívvel nézem:
könnyű selymeiteket
gonddal ápolja a vén anyó
örökös munkától fekete
kezével.

Rontó robotban égve
ti vagytok itt egyedül
szépségeink viszfénye, barbár
korunkon győzelmes életünk
reménye:

hogy nincs még veszve minden
s hiszünk egy szebb ragyogóbb
világban, midőn testünk égő
bokrából újra beszélni fog
az Isten.

Nyugat, 1932/20. szám

Bányai Kornél: Apám és az erdő

Csodára szomjasan ragyog a szemem
lombok zöld fényében s túl fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.

Felzeng a vízmosás, fehéren, mint a csont,
ahol régen porladó apámmal jártam.
Háborgó gondjait feledve itt merült
velem a tájba boldogan.

Gyűrt homlokára csönd, szivébe a fás föld
derűje szállott s most is agyamban reszket
arcának fénye, midőn titokban hízó
gombákat lelt a fák között.

Örökre nyugszik ő, elmosta rég a víz!
Maró robotban végre ő maradt alul.
Csodálatos világ! mégis úgy érzem én:
nem halt meg, itt bolyong velem.

Itt leng tán valahol a növő homályban,
fák mögül vidáman néz öreg fiára:
mint itatja forrás gyöngyeivel tündér
s legyezi a hűvös páfrány.

S hogyha este gyúl és csillagos a fenyves,
ő ül mellettem mint régen ágyam szélén,
mesékkel altat, lágyan simítja arcom
s vele csobognak álmaim.

Nyugat 1933/10-11. szám

Bányai Kornél: Valami Történt

Valami történt itt köröttünk, különös
viszhangok döngetik ember mélységeit.
Már nesztelen vonult a földön valami,
minthogyha óriás virágként mágneses
terek, naprendszerek nyitódtak szerteszét.
Valami történt itt, csodálatos dolog,
mi nem volt sohasem és gazdag illatok
páráznak még a rég halott szavakból is.
Megöblösült az ég és más erdőt, mezőt
súrol a lángcsipkés, kavargó napkorong.
Ki tudja köztetek, milyen titkos tavasz
suhog a dolgokon, élőkön, holtakon?
Mi árad itt, mi szól, mi rengeti vadul
világok belsejét, ó mondjátok mi ez?
Valami van, amit nem markolhat ma szó!
Valami változott s a kormos gyárban is
ámulva felkiált a munkás: “különös,
tüzesebb lett a tűz és ércesebb az érc!”
A nyáron meg, midőn Alföld síkságain
együtt hevertem egy pipázó, torz, öreg
juhásszal, ő is ősz, időktől hervadó,
nehéz jelekkel és rovásokkal kasul
telekarcolt fejét ingatta: “ejnye, már
átment fölöttem az élet, de ily csudát
nem láttak szemeim! Talán a háború,
a sok ágyú csinált valami galibát:
már minden áldott nap rémítő, meztelen,
öles embert mutat a szőke délibáb!
Mondjon akárki mást: a világ csupa jel!
Számban más nyelv forog! Egészen új vagyok
és szögletes fejük mögül más állatok
néznek reám! A nagy természet háborog!
Csudák kisértenek, íjesztő csillagok
tolongnak s jaj még a Göncölszekéren is
elferdült már a rúd! Valami változott!”
Reszketve bújt elő szájából a beszéd
és így már mindenütt látom a döbbenet
szörnyű, sötét jelét s hová csak fordulok,
mindenki mindig ezt sikoltja szüntelen:
“valami történt itt köröttünk, különös
viszhangok döngetik ember mélységeit!
Már nesztelen vonult a földön valami,
minthogyha óriás virágként mágneses
terek, naprendszerek nyitódtak szerteszét!”

Nyugat, 1924/1. szám

Bányai Kornél: Szép halál

Életünk fényes értelme: szép halál
állandó szüret aratás csikorgó ég alatt.
Ó mennyi nagyszerű igéret lombos élet
tetőtlen gigászi templom
tékozló hős lendület
hasadt a mélyből s tört újra halomba
embert tápláló gazdag televénnyé!
Tenger viruló vért
zúzó izmokat és építő velőt
kevertünk az árnyas földbe
s minden külön színünk és szerelmünk
idegen kultúrák szőttesébe szőttük.
Névtelen hősök szent földje ez a föld
lobogó sziveket s agyakat temető táj
folytonos hajszák mámoros iramok
sűrű és hiába halálokon át
sugaras egységek vágyával és igéretével.
Örök törvény ez: minden szóródás: halál
erők pazarló áradása szépíti a földet
s egyre teljesebb ivü
gyűrűkben csendülnek világunk dolgai.
Szépen halódtunk mert nagyon éltünk
harcolva s lázadva készülődtünk egy rég kisértő
szétszórt erőink éltető hatalmas markolásra.
Most már helyben vagyunk:
halálos rengetegünk mélyén
ragyogó tisztásra leltünk
s újra felcsillant a csodaszarvas
előttünk szökken de maholnap
bizonnyal leterítik eget zúgató
győzelmes nyilaink.

Nyugat, 1927/16. szám

Bányai Kornél: Balatoni ének

Tüzes borainknál kedvesebb vizünk: Balaton,
ámulva köszöntöm első csillanásaid.
Sötét földek kövek kelyhében csodaként
lobban zöld szined
mint fiatal tengeri levél.

Előttem borzongsz roppant eleven síkság,
vakító fényt lövelve űzik egymást habjaid,
melyek mintha a tágas égből zúdulnának távol
titkait zúgva
szerte a párolgó partokon.

Vitorláid csodáljam-e, amint szineket váltó
tükrödön lebegnek s tovatünnek nesztelen?
Vagy holdas este a surranó halászt, midőn
verdeső vén hal
húzza hálóját mint színezüst?

Lehelleted a parti szél, erős mint a szabadság
s úgy játszol görbe s váras dombjaid között
üde fénnyel ragyogva mint gyermek a porban:
minden mozgásod
szépség, folyton támadó gyönyör.

Ringass rohanó víz, habpelyhű bölcsőm,
gyöngyös habjaid dalolják altatódalom.
Mámoros szívvel halálom is jó álomként fogadnám
s te lennél méltó
üvegkoporsóm szép Balaton,

Nyugat, 1933/20. szám

Bányai Kornél: A Káma vizénél

Orosz mezők bocsátják titkukat és ösmerős
súgással küldi csillagos vizét a Káma.
Lábaim nyomát keresem a fűben arcomat a vizben
s felharsan messziről s belőlem párákba tűnt
múlt életem világa.

Íme bizonyság: ölelő karok a sík mezők
rám hullnak s porig omló testemre tapadnak.
Emlék száll a földből szavak forrásai nyílnak s lázasan
betűzöm szépséges elmosott vonásait
egy régi boldog arcnak.

Itt jártam egyszer s hallgattam a súgó Kámát
midőn halk harmatokkal lelke támadt szélnek.
Bőven megáldott viharos fényével istenem: a nap
számon tartottam a csillagokat s csókjait
fűnek s a falevélnek.

Lábaim ó nyomában járok ősi tájak
dús csöndjében Káma csillagos vize mellett.
Elrendelt út ez: örök visszatérés s mélyből kelt ígékkel
röpül magosban úszó felhőkkel Nyugatra
Szájamból a lehellet.

Nyugat, 1927/8. szám

Bányai Kornél: Alvó falvak

Fehér falvak alusznak mélyen, sűrű fekete éjben,
csontszerűen és mozdulatlanul a kopár hold s a csillagok
morzsolt fényével mosolyogva mint megbékült halottak
s némábban talán mint körül a házakat ölelő temetők.
Redves üregébe bújt a lengő szél is, hórihorgas
jegenyék égbe kapaszkodó árnyai vigyáznak mereven
mint túlvilági rémek s becsukta lármás szirmait a föld.
Idegen égitestek arca több reményt szór feléd az űrből
alvó falvaknál s döbbenve látod céltalan és úttalan életek
halott világait, sávos mezőkbe, dombok láncába zárva,
kietlenül, vigasztalan mint földönfutóban búgó szomorúság.
A temetők megnőnek s egy birodalom homályos képei
a mélyben szunnyadókra bókoló keresztek és a házak,
földhöz húzódva, alvó embert őriznek és jeleznek,
porba merülő sorsokat, miken régen betellett a mérték.
Kerékvágást találsz s már szinte nem tudod honnan való,
nem érted a patkók s a lábfejek földbe ágyazott kemény nyomát
s méginkább a félig túrt mező derengő foltjait.
Ki járt itt? Micsoda harcból maradtak itt és ott is csillanó
szerszámok, csillagot tükröző ekék? Micsoda láz feszült
s préselte a rögökbe bőven omló verejték illatát?
Hiába kérdezed! Csontszerűen és mozdulatlanul alusznak a falvak,
embertelen és céltalan, halottak talányos mosolyával
mint a kopár hold rozsdás behorpadt sarlója mely a néma
torony hegyéről lassan a fűbe hull.

Nyugat, 1926/11. szám

Bányai Kornél: A roppant Szívverésen

Magam siratni könnyem elfogyott:
sorsom verését sóhaj nélkül állom.
Szavakra lelni, sírni másokért:
ez életem s halálom.

Holt napjaim csokorba nem kötő!
Ó jaj az élet! Milliókat döngöl!
Arcokból tört szemek nyílnak belém
mint horpadt sírgödörből.

Minden magam sírásánál nagyobb
a reszkető koldusoké az uccasarkon.
Aranyhegyek alól a roskadók
nagy zokogását hallom.

Ha csillagfénnyel teljes is az ég,
ha föld se látszik szagos ibolyáktól,
ó, sír az éj s morogva iszonyú
villámok hullnak távol.

Örök jaj zúg fülemben s így sírok
vert sorsokat, így árad szóba vérem!
Magam felejtve tartom kezeim
a roppant Szívverésen!

1924., Budapest