Bárd Oszkár: Karácsony

Kétezer éve egyre csak beszélünk
a szeretetről s míg pár eb ugat,
a karaván halad fölényes gúnnyal,
hisz gyártunk mindig új és új ágyúkat.

A frázisok s a feldübörgő jelszók
dandárja bőszen akkor lépeget,
amikor el kell bármi áron fedni
egy szemrehányó, beteg lényeget.

Kétezer éve minden karácsonykor
jámbor meséktől gyúlnak fel szemek,
de ez a szent ellágyulás a földet
egy gonosztettől se mentette meg.

Ideje volna rádöbbenni végre:
a legenda, mit lelkeinkbe szőtt
amaz akol, csak Jézusnak dicsőség,
a mi számunkra, bárhogy nézve, csőd.

Hisz Betlehemből örökbéke álma
zenélve szállt a csillagok fele,
de útját álltuk: Golgotára küldtük
a Názáretit s álmait vele.

Ideje volna rádöbbenni végre:
ha felcsendül a Jézus mély tana,
jó lenne, hogyha a bombasztok helyett már
tetemrehívásra szólítana.

Vállalnunk kell a felelősség súlyát
mindazért ami történt s elmaradt:
hogy nem válthatott meg bennünket Krisztus
sem akkor, sem két évezred alatt.

A karácsonyi áljóság helyébe
s a hozsannázó dalocskák helyett
ideje vón megkövetni a sorsot
és szégyenkezve hajtani fejet.

Ideje volna tiszta szíveinket
a bűnbánat ajándékaiul
ráaggatni a nagy karácsonyfára,
mely fejünk felett éjjelenként kigyúl.

Bárd Oszkár: Virágnyelv

Virágnyelv ez is: ehelyett “Imádlak!”
azt mondom Néked: “Hideg van, ügyelj!”;
szerelmes szókkal hívni sohse hívlak,
de készen vár mellettem puha hely;
nem gügyögök, nem fulladozom, sírok,
romantikusat sohse esküszöm,
csak megfogom a kezed s általviszlek
Sátán viharján s álnok, torz tűzön.

Virágnyelv ez is: csillagot lehozni
nem ígérek ezentúl sem Neked
s megrántom váltam, mikor azt mesélik,
X Y-ért s viszont hogy eped;
én összeszídlak, ha az abszolutunk
lazulni kezd: az úgy van csak, ha ép,
s ki azt mondaná, nézzem el hibádat,
azt megvetem: becsületedbe tép!

Virágnyelv ez is, férfiasán burkolt,
nem “mézillat”, “mennyország” s “csodató”,
nem bódult s végkimerülésig édes,
de van, itt van s holtig megbízható;
Isten benne földi illatot hordoz,
bánatainkat velünk cipeli:
virágnyelv, élet: örömmel és kínnal
nagyon egyformán van olykor teli.

Most sem keresek varázsos igéket;
Neked tudnod kell, mi mögött mi van,
s ha nem tudnád, elvesztettük a játszmát,
a gyermekek, én, Te, mindannyian,
hiszen a szók csak annak mondnak újat
ki mellett a szív hamis tanú lett
s ott úgyis mindegy szónoklat, virágnyelv:
hazug szentség és hamis amulett!

Neked tudnod kell, hogy mi mit takar bent
s hogy az, ha szólok: “Végy kendőt, ügyelj!”,
“imádlak”-oknál százszor több s örökre
vár mellettem készen a puha hely;
a hétfejű sárkánynál szörnyűbb rémek
állnak olykor utunkba, esküszöm,
de megfogom a kezed s általviszlek
Sátán viharján s álnok, torz tűzön.

Bárd Oszkár: Az igaz Jóság eljön még vajjon?

Mert ez nem az. A búgó orgonának
alig vár sípja zeng, a többi holt,
a vágy telitett, dús kovakövéből
erőnk eddig mily kis lángot csiholt!
Nem jóság ez, csak annak halvány póza,
lengés szelídre festett léghajón,
hát vallatom magam e csöndes órán
az igaz Jóság eljön még vajjon?…

Kell jönnie. Ily nagybeteg világban
kiút számunkra másutt hol legyen?
a jóság egy parancsolatját hozza
új próféta új sinai-hegyen!
Ne féljetek az aranyborjú-láztól,
ne sopánkodjatok a sok bajon,
elmúlik minden rossz, ha el a kérdés:
az igaz Jóság eljön még vajjon?…

Tudom, magamon kéne megmutatni,
hogy miként lesz a pózból szent való
s az öntelt, prédikációs harangból
miként jön halk hang: béke, gingaló,
magamon kéne megmutatni s nem megy,
még darabos, durva a sóhajom
s jövőm titkába kételkedve kémlek:
az igaz Jóság eljön még vajjon?…

Egy emlékem van, — hol szereztem
s merre, ki tudja már? : — Krisztus, kényérszelő,
öreg, nagy vászon, minden színe: Isten
s akárhogy nézed: Ő, ezerszer Ő,
nemcsak az arc, kezében még a kés is,
jósággal áll a friss kenyérhajón!
Ez kellene! Azt súgja meg sorsom,
hogy ez a Jóság eljön még vajjon?…

Ez egyszerű, e nagy szavaktól mentes,
személytelen és összefoglaló,
mit meg nem változtat, ha nem igényli,
e minden titkon túlnövő való,
kevesebb s több e bomlott végtelennél,
varázstilinkó pokoli zajon,
mondjátok meg, kortársak, tönkrementek,
úgy-e eljön?… Hogy rontjuk meg vajjon?…

Bárd Oszkár: Nyár

Alig bírtuk, füve perzselte lábunk,
de a tisztásig kellett menni még,
fölöttünk, mint egy órjás rózsa kelyhe,
éretten, égőn, fulladásig telve
alig légzett a júliusi ég.

E csenddel szemben lent a fűben, bezzeg,
száz kórus zengett összevissza-dalt
oly harsányan, hogy kutyám ráncos füllel
és lógó nyelvvel bosszankodva dült el
s szöcske után a levegőbe falt.

Nem vette észre semmi, hogy profán nép
mohón lesi, milyen belül a nyár,
s mire egy víg szitakötő csodálva
rájött, hogy létünk nem egy bizarr álma,
beláttunk titkuk rejtekébe már:

Megláttuk, hogy a szent elégedettség
úgy abroncsolja át a telt nyarat,
ahogy Isten aranyhordóját illő,
s azt őrizvén minden fűszálból nyíl lő
s minden ellenen diadalt arat.

Népünnepély bukfencező hangyákkal
volt ez s táncolt száz katicabogár,
s az erdőszélről három nyúlfióka
ágaskodón leste: be szép e móka,
mellyel mulatja önmagát a Nyár.

A tisztásig még három lépés kellett,
de azt súgta egy mély parancs: elég!
e varázshoz, mint órjás rózsa kelyhe,
éretten, égőn, fulladásig telve
csak ő méltó: a júliusi ég.

Nyugat, 1930/19. szám

Bárd Oszkár: Haza

Hazát több módon lehet elveszítni,
eltéphetnek, vagy kényszerülsz magad
kivándorolni, de oly szörnyű egy sincs,
mint amikor a hazád megtagad.

Pedig kenyeret más ország is adhat,
s lehetsz annak is hálás, jó fia,
de van valami ezen túl, hol csődöt
mond logika és filozófia.

Lehet a föld, mely befogadott téged
s emberként kezel s poklokból kiment,
meghatott szív rajongására méltó,
de valahogy nem lehet soha szent.

Míg az a másik, mely tán éhen halni
is hagyott volna, tudatod mögött
a sejtjeidbe ivódik s magaddal
kívánsz a sírba tőle pár rögöt.

Mi ez a balga szentimentalizmus,
s felfoghatatlan, zavaros dolog?
Mi az, hogy már a neve hallatára
bolond szívünk hevesebben dobog?

Mi az, hogy komoly, gondráncolta arcod
ha rágondolsz, kigyúl, vagy vértelen?
Mi az oka, hogy gőgöd tűri azt, mit
szolgaléleknek mond az értelem?

Hazát több módon lehet elveszítni,
lám, úgy is, hogy föd gyűlölet moha;
hazát több módon lehet elveszítni,
de ő bennünket el nem veszt soha!

Edgár fiamnak