Batsányi János: Ama dicső magyar…

Ama dicső magyar lesz tárgya versemnek,
Ki e hazát vérrel szerzé nemzetemnek;
Ki Tanais pártján felszedvén sátorát,
Duna mellékire vezérlé táborát.
Sokat cselekedett fegyverrel s elmével,
Sokat tűrt, szenvedett vitéz seregével.
Hasztalan állt ellent Napnyúgot hatalma,
A nagy erő ellen nincs elég oltalma.
Bármint erőlködött, végre csak ledüle,
S magyarok országa romlásin épüle.

1795.

Batsányi János: A magyar író

“Mint égő fáklya, mely setétben lángol,
S magát megemésztve másoknak világol.” –
Míg az értetlenek nagy-bátran itélik,
S a gyáva rablelkek gúnyolhatni vélik;
Míg a Bölcs örömmel szemléli, csudálja,
Mint oszlik az elmék éjjeli homályja:
Ő, (noha van máris, ki szívből dicséri,
S hogy jót akart és tett, nyilván megisméri),
Saját érdemében lelvén fő jutalmát,
Népe jobb részében veti bizodalmát;
S reményli, hogy Árpád igaz maradéki
Hív fáradozásit megköszönik néki.

1820-as évek

Batsányi János: Enyhülés, s viszont-ajándék

Új koszorút, múzsám! ama szép elmének,
Kit tudós polgárink újra tisztelének.
Mert bár egykor szívünk nem várt mély sebének
Oka volt, – bocsánat ebbéli vétkének!

Köz anyánk, a haza, nem engedi nékünk,
Attól, kit oly méltán kedvel s becsül népünk,
Örökre megvonnunk régi szívességünk,
S elhinnünk, hogy ő is titkos ellenségünk.

Ki vert utat néki Helikon hegyére?
Az első zöld ágot ki tette fejére?
Volt-e jobb barátja, társa vagy testvére?
S oly hív szeretetnek ez volna-e bére?…

A széptudományok szabad országában,
A hű vetélkedők célra-futásában,
Bízván ki-ki saját tiszta szándékában
S mennyei vezére kegyes oltalmában.

S nem ügyelvén soha senki rossz kedvére,
(Az irígy kis elmék ingerkedésére,
A Vadóci Vincék ál csevegésére,
S más kevély emberkék alacsony mérgére),

Csendes bátorsággal folytatja pályáját; –
S nem hogy sajnálhatná társa szebb pálmáját,
Sőt, benne szemlélvén igaz jó bíráját,
Önként megosztaná véle koronáját.

1810-es évek körül; 1826

Batsányi János: A keszthelyi hajóra

A mindent elrontó idő hatalmának
Már egyszer e hajó is engedett:
De közjóra termett jeles nagy urának
Szavára még egyszer feléledett;
S bár néha e gyakran háborgó tengernek
Hullámi majd eget, majd poklokat vernek, –
Megvetvén a szelek mérges ostromait,
Bátorsággal járja kiszabott útjait.
Áldják Somogy s Szala megörült vidéki,
S állandóbb szerencsét ohajtanak néki.

Áldom, s dicsőitem én is! s örömömet
Zengvén, homlokára függesztem versemet:
“Nézz e kis példára, magyar föld nagy népe!
Ez lehet még a te újulásod képe.
Két Leopold után ami még elhaladt,
Végbe megy nemsoká Ferenc s József alatt.
Bízván kormányzóid bölcs intézetében,
Remélj! s erőlködjél e szélvész dühében,
Hogy, el nem csüggedvén bajod tengerében,
A közboldogságnak kiköthess révében!”

1798.