Békássy Ferenc: Várakozás

Elfelejtem hol vagyok,
Valakire várok,
Csukott könyvből olvasok,
Várok, egyre várok.

Telve lelkem ezer dallal,
Fellengőssel, fiatallal,
Csengő-bongó pajkos dallal.
Van-e aki hívja, van-e aki kérdi,
Fáradó erőmet uj erőre készti?
Kivel képzeletben messze, messze szállok,
Kivel szellemuton mindig együtt járok?
— Várok, egyre várok.

Senki sem hívja, senki se kérdi,
Senki sem várja, senki sem érti,
Első dalom;
Én igazgatni,
Szabályozgatni,
Nem akarom;
Hadd szóljon hát, hadd csapongjon:
Érthetetlenül rajongjon,
Ne legyen se kincs, se lom.

Igazabb a dal, ha él,
Fékezhetlen forgószél,
Megfoghatlan nyári szellő,
Ismeretlen kéjt lehellő,
Csak örül, és él!

Kopár földsáncz mellett állok,
Gondolatban messze szállok —
Ej, dehogy is várok!

1910. február 10.

Békássy Ferenc: Megnyugvás

Lecsap a felhő, lecsap a földre;
Jajgató szellő surran a völgybe
S kopog az ablakomon.

Kitaszítom zsalumat:
Futó szellő kocogat,
Nem segíti kínomat.

Az ablakomra hajtom a fejem
És alszom, annyi kínos éj után.
Álmodom s azt hiszem emlékezem.

Fekete szárnyán hordoz a szél,
Széles a dombhát, bűvös a tér:
Hosszú köntösöm földig ér.

Mélyen a föld lent elmarad;
Száz árnyék néz és elriad.
Betelt a bűvös pillanat.

Köntösöm egyre most nagyobb;
Szertelen égi árny vagyok
S az élet egyre távolabb.

Nincs itt a szóban értelem,
S a múló perc is végtelen.

Elvész a föld a semmibe
És nem vagyok, im! semmi se.

*

A szél kopog az ablakon,
Most álmodom, most nyughatom.

Berkshire, 1912. február

Békássy Ferenc: Jőjj, szólt a herceg

Mely nagy Bengália csodája,
A palotában néma csend
Sok iv, sok oszlop tarkasága,
S a viztükör világa fent.

Arannyal terhes nagy falombok
Lotusvirágos víz felett,
Hol háromezer éve mondott
Egy bölcs király itéletet.

“Jőjj”, szólt a herceg megragadva,
Hévvel szorítva meg kezem,
Szent birtokát hogy megmutatta;
“Élj”, szólt a herceg, “itt velem!”

Európai nyűgös vendége,
Ugy ahogy jöttem, távozék.
A nyugtalanság nagy szeszélye
Lelkem legmélyén rejtve ég.

Nagy évek zúgnak el felettem:
Az az emlékem megmaradt.
És egyre látom, képzeletben,
A palotát a viz alatt.

Budapest, 1915. január

Békássy Ferenc: Amit álmodtam

1.

Amit éreztem
Amit elsírtam,
Arról álmodtam,
Versbe megírtam.

Szólott az ének
Sok szerelemről,
Kétes, borongó
Szenvedelemről.

Szólott az ének
De szépen, csengve;
S elszenderült rá
Szivem szerelnie.

2.

Fonnyadva lógnak
Száron a rózsák –
Összeszáradtak,
Megszűntek a nóták.

Gyarló akarat
Nagy erős gondja
Tompa vasát a
Szivembe nyomta.

S mikor a kínját
Tovább nem bírtam,
Ködbe takartam,
Versbe megírtam.

Cambridge, 1911., “Et sans rime et sans mesure Je chante par couverture. ” – Christine de Pisan.

Békássy Ferenc: A mulandó szerelem

Bús szenvedély te, megvalósult álom!
Mily pusztaságban járok nyomodon!
Hová kisér halandó boldogságom? —
Égő kinok közt meddig álmodom?
A fájó vágyak büszke terhe nyom,
S mit ér a kin, mikor hiába vágyom?
Hiába szánod, lelkem lelke rom,
Mélyszivü lány te, megvalósult álom.

Parázs homokban tikkad a patak;
Igénytelen moszat se női nyomában:
Erőim egyenként elfoszlanak,
Költő kívánságom bujdos hazátlan;
Érett szerelmek kristályserlegét
Nyujtám feléd, és nyújtottam hiába:
A nagy szerelmek vándoristenét
Temetted el a föld szívó porába.

Ha most szerelmem büszke szárnyakon
Elhágy, tyrannom csendbe száll tova,
Nem ég a kíntól már a homlokom:
De lelkesült erőm se lesz soha.
Sorsom setétje majd ha felvidul,
S az ujra ébredés óráiban
A bú siralma arcomról lehull,
Az álca holt lesz, dermedt, szárnytalan.

London, 1913. június

Békássy Ferenc: De hidegen…

De hidegen fuj az őszi szél…
De sürüen hull a falevél!
De véres az északi nagy csatatér!

Nyáron jártam a kaszárnya udvarát;
Sápadtak voltak a vadgesztenyefák:
Porral fedték elvonuló katonák.

Sápadt sárgák most is: ősz van már,
S amerre az Észak szele jár,
Követik, itt levélhullás, ott halál.

Learattuk itt a termést rég;
Mikor lesz ott aratás elég?
Arató katonák! Mikor lesz elég?

Pápa, 1914. szeptember

Békássy Ferenc: Bölcselkedés

Még este barna színbe öltözött
A táj, eső szitált;
Mire a fényes könnyes reggel jött,
Zöld fátyolokban állt.

Éjfélkor lett virágos kikelet
Sírok közt, temetőben
Kisértem akkor szenvedésemet,
S ott hagytam, átmenőben;

Ott hajtja szét most bánat-szirmait,
A vágyam ott sirat,
Hol néma hantnál véget ér a hit.
De él az akarat,

S a csoda-éjben jártam, hitlenül
Eszmékbe mélyedetten,
Nem éreztem a rügyezést körül,
A tavaszt elfeledtem.

Hajnal felé, a nedves réteken
Múltak a századok…
Mert szenvedésem nem maradt velem
Nem vágyom s: nem vagyok.

Sennye, 1913. április 5.

Békássy Ferenc: A költő

Áldatlan rossz időkről kell beszélnem,
De nincsen ok hogy szomorú legyek,
Megtermi lángvirágát szenvedélyem
Akármilyen bántók az emberek.

Nem lesz szegényebb életem, mint máskor,
A mag kikel, mit lelkem elvetett,
És omlanak még, álom-aratáskor
Megtelt kalászok, duzzadó szemek!

Hiába mégis élete, erénye,
Lelkének fénye ím, értéktelen;
Viharhullámok nőnek fel az égre,
A vágy unott, a dal szükségtelen,

Mert nincs öröm, melynek lehetne jósa,
Mert félve gúzsba törpül a világ;
S elhagyná ő, nagy óceán hajósa
Új láthatárok mélyibe ki lát,

De meg-megáll s hogy mit? Tündökölve kérdi;
Vitorla-é, vagy vijjogó madár?
Reménysugár-e? – várta a viharban?
Vagy roncs mit sziklán összetört az ár?

Csalódva állunk mind idők határán
Hajónk váratlan szörnyű révbe tért
S vihardúlt partok pusztulását látván
Tovább megyünk, meddig? – hova? – miért?

1915.

Békássy Ferenc: Haragos erdőn…

Haragos erdőn dudol a szél,
Visszatekintget egyre a tél.

Egyedül az erdőn, nappal, éjjel,
Az én vad múzsám játszik a széllel.
Tüske, bokor tépi, szellő rázza,
Rügyező ágak borulnak rája,
Ez koronája.
Lábait a felszabadult patak mossa,
Az esőt a szellő szemébe vagdossa,
Ruhája foszlány, a haja szabadon
Lobog a szélben. Az ébredő vadon
Ismeri biztató, hangos szavát;
Fut barna erdőn, pázsiton át,
Virág takarja nyomát.
Mikor megáll
Hóvirág nyílik lábainál.
Apró madarak nagy serege
Röpköd körülte, és száll vele
A tavasz legelső ébresztő szele.
De néha megáll
Az örvénylő folyó partjainál,
Hol füzfaág hajlik a mélység fölé,
És gyökerek nyúlnak a földből elé;
Hol sürü és csöndes a nagy vadon,
És tündérek ülnek a tajték-habon,
S nagy felhők vonulnak az égen át:
Hallgatja az örvény rejtelmes szavát.
A csillogó élet szeméből kihal,
Nem játszik a szél sem foszlányaival,
Csendben, hallgatagon
Dobban egy emberi szív;
És visszahív
A lélek a vadon világból.
De kérve, az elhagyott fákról,
Hogy nyul még utána a rügyező ág!
Az erdő megőrzi lába nyomát.

Ébredő erdőn dudol a szél,
Hiába tekintget vissza a tél!

Bedales, 1991. július 29.