Szemed a zendülő chaosba vágott,
Társad Isten volt és a holt magány,
Míg ezer évek sárga hajnalán
Láttad életre züllni a világot.
Te álltál az idő örök homályán,
Babylon és a régi Róma rom,
Te mégis álltál, halk virágszirom
És csengő érc és győzhetetlen márvány.
Fehér és mozdulatlan volt az orcád,
De szívem a tűzet üzente Hozzád
S a villanó vihart a hült napon:
Dalolt a márvány, könnyezett a gránit,
Mozdult a mozdulatlan és vakon
Zuhant az alfától az omegáig.
Nyugat, 1924 / 1. szám
Az éccaka reátok omlott,
De nem gyújtott ki csillagot,
Havas fejű erdélyi ormok,
Aludjatok, aludjatok!
Nem jó most nézni, jobb az álom
S legboldogabbak a vakok…
Magyar hegyek, oláh határon,
Aludjatok, aludjatok!
De egyszer zengve jő a reggel,
Hangos hozsannától remeg;
Akkor, akkor ébredjetek fel
És visszhanggal feleljetek!
Megyünk! nem kell sokára várni,
Fekete zászlókkal megyünk,
– Ős Thonuzóba-unokái, –
Ki állhat akkor ellenünk?
S akkor majd felragyog a homlok
És feltámad aki halott!
Havas fejü erdélyi ormok
Erről, erről álmodjatok!
Megállj, mi lesz tovább… a szám sebesre martam
Míg csillagokba csaltam a szivem ostobán,
Gond volt a gondolat, de mégis ugy akartam
És kacagott az ajkam a vérem ostorán.
Nevettem és a lány remegve hozta testét,
Ma már hiába lesnéd szemem, szivem, karom.
Az ucca ráüzent s a pesti csókos esték,
Dalolgat, ajka festék, a szive unalom.
Akartam, ó-mesék vig szivü szőke prince
Akart csak igy, ha kincse a kék hegyekre várta,
De minden ut kevés a csillagos gerincre,
Haszontalan, ha int le, halált vetett a kártya.
Elég, feküdni jó, ki lenne itt merészebb,
Az istenek se néznek, feküdj le, nincs erőd,
Mindenki józan itt, miért lennél te részeg?
Holnapra jönnek érted a csöndes temetők.
Nyugat, 1924 / 1. szám
Rózsa, húgom, alázd meg a fejed
A gőg után, mosolyt se dobj a rögre,
Elmúlnak im az ónarcú ködökbe
A mályvaszínű nyári reggelek,
Lehullanak a nyári lobogók,
A sereget, ami a napba lázadt,
Már könny veri és hódoló alázat
S úgy futnak el, mint megriadt folyók,
Mert jön az Ősz és bágyadtan esőz,
A kertbe lép a sáppadt úri Ősz
És fél a föld, az elnémult gyerek,
A szíve most fog tétován megállni,
Hogy a fakó világra rengenek
Az Ősz rideg, halálos orgonái.
Nyugat, 1924 / 1. szám
A forma zárt… halvány arany kehely
– Bús ötvösét nem őrzi már a márvány –
S a mélybe múló századok homályán
Sok porba hullt király emelte fel,
Mert asszonyuknak minden korona
És drágakő játékra volt, de céda
Ölükre hullt a vágy, ha néha, néha
Dalolt a vér, a vén kehely bora.
Most új időn aranya újra ég
S emelem én, a koldus ivadék
– Hogy álmait az Isten ujja érje –
Az Asszonyom elébe s a kehely
Arany alján a vérem énekel
És úgy köszöntöm könnyes életére.
Nyugat, 1924 / 1. szám
Az utca fáj, az ünneplő ruhák,
Fáradt gerincek szombat esti álma…
Óh szombaton az álom is puhább
S a víg mesterlegény vasalt ruhára
Gondol és hogy bejárja majd Budát
A lánnyal, ám ha int az este árnya,
Nagyúri póz hevíti büszke mellét
S frissíti sörrel fáradó szerelmét.
Jaj gyűlölöm a népet, a bolond
Röhögve jár a néma házak alján
Vasárnap és a szíve nem borong
A csöndön és a csillagok hatalmán,
Olcsó parfümje száll ahogy tolong
Az Isten árnyas asztalára bambán
A föld nem érzi, két halálos árnyé
S itt járt a tájon egy fehér királyné.
Vén szőrcsuhát ma sírva öltenék,
Felém zihál a régi-régi század
S mennék, hol áldozik a balga nép
A kedvnek és az ünnepesti láznak,
Fejemmel az egekre intenék
Rájuk havazna a fehér alázat,
Könny a szemen, hitvány szivükben árnyék
S halálról és pokolról prédikálnék!
Nyugat, 1924 / 1. szám
