Benedek Elek: A tordai hasadék

Benedek Elek: A tordai hasadék

Elmondom nektek a Tordai-hasadék történetét. Rövid, igen rövid ennek a története.

Világhíres Szent László királlyal csak egyetlenegyszer történt meg, hogy az ellenség elől megfutamodni kényszerült. Meg kellett futamodnia, mert azon vette észre magát, hogy egyedül van. Még egy pillanat, körülfogja az ellenség, s mit ér a nagy vitézség, egy ember mégiscsak egy ember, nem bírhat le százakat egymaga. Megsarkantyúzta hát Szög paripáját, szélnél sebesebben vágtatott a tordai hegyeknek. De a kunok (mert azokkal hadakozott abban az időben Szent László) szüntelen nyomában voltak a királynak, s már-már úgy volt, hogy elejébe kerekednek, körülfogják.

— Ó, uram, Jézus, segélj! — fohászkodott fel László, s szemét égre emelte.

S ím, halljatok csodát, abban a pillanatban kettéhasadt a tordai hegy, széles, mély hasadék tátongott László mögött. A kunok rémülten néztek bele a hasadékba. Aztán jobbra-balra tekingettek, hol kerülhetnének elébe Szent Lászlónak, de a hasadék nemcsak széles, hanem hosszú is volt. Messze járt már akkorra Szent László, amikorra a kunok a hasadékot megkerülhették volna. Nem is kellett vágtatni a királynak, szép csendesen léptetett vissza az ő népéhez.

Benedek Elek: A só

Benedek Elek: A só

Volt egyszer egy öreg király, s annak három szép leánya. A fél lába már koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen az nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképpen a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt a legjobban szereti. Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken: – Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem? – Mint a galamb a tiszta búzát – mondá a leány. – Hát te, édes lányom? – kérdezte a középsőt. – Én úgy, édesapám, mint forró meleg nyárban a szellőt. – Na, most téged kérdezlek – fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz? – Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! – felelt a kicsi királykisasszony. – Mit beszélsz, te haszontalan lélek – förmedt rá a király -, kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz! Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót – nem volt pardon s grácia: világgá kellett, hogy menjen a kicsi királykisasszony. Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnét nem is tudott kivergelődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában. Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába. Utánamegy a királyfi, s beszól: – Ki van itt? A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi: – Hé! Ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember: jöjjön ki, ha ördög: menjen a pokol fenekére! A királykisasszony most sem mert szólni. Harmadszor is kérdi a királyfi: – Hé! Ki van itt? Szóljon! Ember-e vagy ördög, mert mindjárt bélövök! De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos, gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem: papot hívatott, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no … ki tudná azt megmondani, hogy mekkorát. Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Mondta egyszer a király: – Na, feleség, én akkor, mikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy mért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot! – Lelkem, uram – mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom, mint ahogy akkor mondottam. Azt kérdezte az édesapám, hogy’ szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót. – Jól van – mondja a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve. Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött az öreg király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a fáinnál fáinabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek. No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolta az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóban főttben (főtt marhahús) majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s belé sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye. De már ezt nem állhatta szó nélkül az öreg király. – Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van néked, hogy só nélkül süt-főz? – Sóval süt-főz az máskor mindég, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe. – No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tevéd, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem? – Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram – mondá a fiatal király. Abban a szempillantásban megnyílék az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebbik leánya. Hej, Istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világszerte kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette ezt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Benedek Elek: Mióta nagyapó lettem

Künn zúg a szél, kavarog a hó,
Behallszik a lármás hahó,
De jó itt benn a szobában!
Pattog a tűz a kályhában.

Kályha mellett üldögélek,
Csak mesélek, csak regélek.
Mese, mese… hoppá, ide!
S ölembe ül kis Évike.

Meg-megesik az is vélem,
Maradásom nincs a székben.
Évikének, ha úgy tetszik:
Nagyapó a földre fekszik.

No lám, mire vetemedtem,
Mióta nagyapó lettem!
Beállottam hátas lónak,
Így is jó egy nagyapónak.

Ahogy lehet négykézlábon,
Végig mászok a szobákon,
S nem bánom, ha nevettek is:
Közbe-közbe nyerítek is.

Így élek én mostanában,
Bent a jó meleg szobában.
Hol nyerítek, hol mesélek,
A királlyal sem cserélek.

Benedek Elek: A sas

Repül, repül a sasmadár,
Magasba viszi szárnya,
Szemünk elől el-elfödi
A fellegek árnya.

A napba néz éles szeme,
S a fény meg nem vakítja,
Hatalmas szárnycsapással a
Felhőt ketté hasítja.

De bár repülni fönt szeret,
Leszáll a földre gyakran,
A földön megtalálja mind,
Mit nem talál a napban.

Hiába tör a napba föl,
Nem lehet, hogy ott éljen!
S bár madarak királya ő,
Elveszne ottan éhen.

Szállj, szállj, ó sas, a földre le,
Itt van az élet, itt van!
Köszönd a földnek, hogyha még
Erő van szárnyaidban.

Ez ad ételt, ez ad italt
Gyermekeidnek s tenéked…
Szállj, szállj, ó sas, a földre le
Itt az igazi élet!

Benedek Elek: Angyaljárás után

– Csak egy baba? Egyéb semmi?
– Elég nekem éppen ennyi.
Ezt sem kértem Jézuskától,
S lám, ő elküldte magától.

– Karácsonyfád volt-e néked?
– Volt ám, s olyan szépen fénylett!
Aranydió, alma rajta,
S még játék is volt alatta.

– Játék is volt? Mutasd nekem!
– Csak volt, nagyapóka lelkem.
A szent estén játszogattam,
Aztán másnap…
– Nos, nos, másnap?
– Aztán másnap
Egy árvának odaadtam.

Benedek Elek: A kis kofa

Itt van minden ennivaló,
Jöjjetek,
Csirke, tojás, petrezselyem,
Vegyetek.
Tyúkom-búkom, én neveltem,
Én bizony,
De hogyha jól megfizetik,
Eladom.

Úgy tudják meg, az én nevem
Pannika,
Isten úgyse, a csirkékbe
Nincs hiba.
Olyan szépen elcsipegnek:
Csipp, csipp, csipp…
S elhallgatnak, hogyha mondom:
Csitt, csitt, csitt!

Ide, ide, ne szaladjon, nagysága!
Egy pár csirke egy forintért nem drága.
Tyúkom-búkom, én neveltem, én bizony.
De már alább egy krajcárral sem adom.

Benedek Elek: Bújócska

Nagyapóka lelkem! Mi baj, gyöngyvirágom?
Nézze ezt a képet! Látom, lelkem, látom.
Nem is csudálkozik, lelkem nagyapókám?
Hát min csudálkozzam, édes kis fiókám?
Látott-e már maga ilyen nagy virágot?
No, mondja már, lelkem, ugye, hogy nem látott?
Hát bizony, Évikém, ekkorát nem láttam,
Pedig már Kisbacont ezerszer bejártam.
Hát e kis gyerekek vajon mit csinálnak?
Azok bizony, lelkem, állnak, állnak, állnak.
S nincs itt a mamájuk? Nincs itt a papájuk?
Mondja, nagyapókám, ki vigyáz reájuk?
Ó te kis butikóm, már hogyne volnának,
Mint szemük fényére, rájuk úgy vigyáznak.
De ha én nem látom! Nincsenek a képen!
Ott vannak? No ha ott, mutassa meg nékem!
Ejnye, irgum-burgum, kicsi kis bolondom,
Nem hiszel te nékem? Ott vannak, ha mondom.
Bújócskát játszanak, éppen most kiáltják:
Kukk, gyerekek, kukk, kukk! S aztán megtalálják?
Meg ám, megtalálják. És aztán nevetnek?
Meghiszem! És aztán? Új játékba kezdnek.
Mondanék valamit… Nos, mit, kis fiókám?
Bújjon el maga is, édes nagyapókám!

Benedek Elek: A karácsonyfa

Csingilingi, szól a csengő,
Jertek, fiúk, lányok!
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.

Csingilingi, szól a csengő,
Arany a csengése,
Aranyosabb, szebb ez, mint a
Muzsika zengése.

Csingilingi, szól a csengő
Vajon kik csengetnek?
Mennyországból az angyalkák
A jó gyerekeknek.

Csingilingi, szól a csengő
Nyílik már az ajtó,
Cseng a szoba, zeng a szoba
Vidám gyermek zajtól.

Csingilingi, szól a csengő,
Jertek, fiúk, lányok,
Föl van gyújtva, meg van rakva
A karácsonyfátok.

Ez a vers szerepel a 25 kedves magyar gyermekvers című összeállításunkban is.