Beöthy Zsigmond: Bordal

Kancsóra, fiúk mind! bort igyatok!
Borban van igaz szerelem,
Mely szíved erén is átlobog, ég,
S láng ömlik el a kebelen.
Rajta, igyál hát,
S űzd a borút!
Kába, ki önként
Szerzi a bút.

Kancsót ide, bajtárs! A ki gyaláz
Bennünket, a bor fiait:
Nem tudja, miképen bor csak a tűz,
S tűz edzheti csak karait.
Rajta, igyál hát!
S a ki nevet,
Mondd neki: borral
Toldd meg eszed!

Beöthy Zsigmond: Megtartatunk!

Szent, szent, szent vagy te Isten s nagy hatalmad,
Mely legnagyobb jóságban s kegyelemben;
Törvény szavad, bölcs és változhatatlan,
S mit alkotott, megtartja lenn, miként fenn.

Megtartod a csillagok milliárdját,
A földet s rajt’ a nevető tavaszt;
Még a fűszálat is megőrzöd, oh, mert
Erőd, mit alkot, meg is védi azt.

Megtartod a tengert és a folyókat
S parancsolsz a hullámverő dagálynak;
Akaratodra megszünik vihar s vész,
S a vulkán-ingatott hegyek megállnak.

És emberekben is nagy a hatalmad;
Tiéd a sors, a mely vezérli őket,
S tiéd a gyönyör is, ha álmaikba
Virágokat tündérek keze szőhet.

Megtartod őket is küzdelmeikben,
Szenvedjenek s gyakran vért ontsanak bár;
Megvéded a gyöngét tiprott jogában,
S az üldözöttre őriző karod vár.

De még ha vérző kínok gyötrik őket,
S kétségbeesés őrült hangján sikoltnak:
Még akkor is velök vagy lelked által,
S parancsolsz a lesujtó fájdalomnak;

S megtartod a hit vigaszát szivökben
És a reményt örökzöld pálmaágban:
Hogy ami fáj mulékony, s változatlan
Öröm csak nálad a csillagvilágban.

Beöthy Zsigmond: Ássatok nekem sírt…

Ássatok nekem sírt,
Sírt a temetőben;
Ott szeretnek engem,
Ott szeretnek hőbben.

Síromra száll majd az
Éneklő pacsirta,
S boldog leszek, rajtam
Búját ha kisírta.

Harmat is hull árva
Síromra hajnalban;
Nincsen olyan köny, mely
Fénylik ragyogóbban.

A sugár is rám száll,
Nap meleg sugára;
A harmatot árván
Mért hagyná magára? –

Szeretnek ők engem,
El sem is távoznak,
Csalja bár szellője
Illatos tavasznak.

A sugár felszívja
Harmat – szeretőjét,
S véghelyül választják
Koporsómnak éjét.