Berde Mária

Berde Mária: Azt hitték

Azt hitték: alszom.

A kicsi szobában
Homály derengett, meghitt és szelíd,
Azt hitték, alszom és rólad beszéltek,
Kit messze űztek tőlem álmaid.
S beszéltek fényes, idegen világról,
A melynek boldog fiává szegődtél,
Beszélték, hogy ott százszor áldva vagy
S hogy nem hiszik, hogy immár hazajönnél.
S beszéltek rólam. Immár gyógyulok,
A fájdalmam is mind mélyebbre rejtem.
Immár mosolyogni megtanultam újra
És aztán rendre szépen elfelejtem.
“Csak oly halvány ne lenne!” szólt anyám,
Gyöngéden elsimítva homlokom.
Pillám alól kipergett néma könnyem.
Letörülé. –

Azt hitte: álmodom.

Berde Mária: Hol vagy?

A napok telnek, telnek.
Homályos, ködös hajnalok kelnek.
Napokon át szitál a hó.
A város zaja tompa elhaló,
Fénytelen, szürke délután
A villanyrudak dróthálózatán
Fáradt madarak ülnek csapatostul,
Szárnyuk lecsügged… egy se mozdul…
Céltalan úttal a várost járom.
Kerget valami zsibbasztó álom:
Hogy újra járjam az utcákat mostan
Hol egyszer véled találkoztam.
Hogy megremegtessen a park nagy csendje
Hol a május jött egyszer vélem szembe.
Rohadó május. Kikaparnám
Két kézzel most a hó alól
Egy sugaráért, egy mosolyodért!
S nem vagy sehol.

Berde Mária: Irgalom

Ki soká nem borul emberi vállra,
Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak.
Ki soká nem figyel emberi szájra,
Ahhoz egyszer a falevelek szólnak.
Ki soká nem örvend az emberekkel,
Egyszer a kertben, harmatkora reggel
Megérti, mit csíznek a csíz üzenget,
S mit a szél ujja az ágon kipenget.

Ki soká nem olvas emberi könyvet,
Az megtanulja, mit a felhők írnak.
Ki soká nem lát egy emberi könnyet,
Azért az esők patakokat sírnak.
Ki földi csókot immár sose kóstol,
Arra az ég lehajlik csillagostól,
S megérzi egyszer, hogy az Isten szája
Csókol a napban le reája.

Berde Mária: Sirály

Nem. Sohse leszek én, mint a többi
Széltelen révben nyugvó szerencsés.
Horgonyavetett, biztos hajókon
Sohse lesz lelkem alvó teremtés –

Nem, sohse hívtak nyugalmas partok;
És hogyha néha pihenni tértem:
Mint sirály, vizek szép szelíd álma
Künn maradt lelkem a ködben, a szélben.

Nem, sohse fogom összébbre vonni
Viharban felnőtt libegő szárnyam.
Lágy ölű fészkek ringató pelyhe
Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam!

Jön, jön az élet, rámfogja markát,
Vállamra veri keserű jármát.
De künnmarad lelkem a vizek felett
Tovább álmodni magános álmát. –

Berde Mária: Enyedi emlék

Állott már a házam oly fentre tetézten,
Hogy a felhőn hídló szivárványt lenéztem.
Láttam már a tengert, hol kékebb a mennynél,
Kép előtt rebegtem: soha szebbet ennél!
Hallottam muzsikát, hogy azt hittem: égből,
Sok könnyem fakadt már a szép gyönyörűségből.
De a mandulafát, amikor magában
Áll az Őrhegy-aljban, halavány ruhában –
De a szellőt, mely a temetőhegyekben
Gyantaport lehelt fel borostyánrügyekben –
De a nótát, amit madármódra, nyersen
Szőlőmetsző lányok búgnak ezer versen –
De a tavaszidőt, ahogy ott kinyílik;
Mindenüvé vittem – elviszem a sírig.

Áprily Lajos szomszédunknak

Berde Mária: Mezőség

Dombóceán fölött a szél sustorog
Az ében éji ágyból kelő tájra,
Kicseng a tanyák hajnaltrombitája:
Harsánykemény, vidor kakastorok.

Testét a föld fürdőbe most veti,
S míg fönt a csillagtábor mind lesápad,
A földi táj harmatcsillagba lábad –
Szél jő, s a földet megdidergeti.

Fű és virág esdőn keletre leng,
A felhő-függöny rendre meghasad:
Mögüle ifjú, bíbor nap kacag.

Megszánja rengő rétek sóhaját,
Lebontja forró, színarany haját,
S a föld törülközik, a föld meleng.

Berde Mária: Panasz

Mi engem mardos, vajon kinek fáj még?
Mi nékem éjjel, vajon kinek árnyék?
Ki fog, ki fog még ablakomra jönni
És halványan, szomorún beköszönni?
Ki fogja elringatni ezt a vágyat?
Lelkemnek ki vet hűs, mély álmú ágyat?
Ki tesz szelíddé, tiszta vágytalanná,
És lelki némává, világtalanná?
Halott álmomhoz ki szakít egy rózsát
A kertekből, hol sarjad dús valóság;
S a mámorban élők ege tűz le kéken –
Volt szeretőmről ki hoz hírt ma nékem?

Berde Mária: Kísértet

Izzott a nyár – nem baj, hogy elmúlt.
Nem fáj: a rózsa sírva elhullt.
De néha látom még a kertet,
Most hervadtan, kifosztva dermed.
S az erdőt túl a néma kerten,
A keskeny ösvényt hóbeverten.
Gallyat a szél a padra tördel,
A hold a hegy mögül kibukkan,
Mint rém, aki kísértni jő fel,
És akkor látom: ott egy árnyék,
Ki egy kis tűzért visszajár még,
Az avarban aluvó nyárért,
A hó alatt lábam nyomáért.

Ez fáj… úgy fáj… csak ezt ne tudjam.

Berde Mária: Szívdobogás

Oly halkan ver a szívem, mint az álom,
Csak nézem, hogy huny napra nap,
Üdvösségünk percétől minden perccel
Mind távolabb esünk, mind távolabb.
Csak nézni némán: a tavaszra nyár csap,
És izzó nyárra ősz borul,
S te sose nyitod többé meg kilincsem,
Hogy még egyszer elémbe hullj.

De néha látlak. Holdtalan, vak éjen
Dermedve fekszem párnáim ölén:
Akkor lehull a tér s idő közöttünk,
Testetlenül, némán hajolsz felém.
Az élet nem, csak álom köt már össze.
Kihunytak egymásért a nagy tusák,
S csak nézzük egymást. Két árny.

Két magunk keresztje.
Két meddő ifjúság.

Berde Mária: Flirt

Járjatok halkan át szobámon…
Most, most szövődik legszebb álmom.
Födjétek el az ablakot,
Hazudjátok el a napot.
Csillagtól részeg a szemem,
Holdfény ömlik át szívemen.
Nem tudom, mért jött. Lepkeszárnyon
most ejtett meg a legszebb álmom.

Tudom: csakis tündérkezek szövik.
Tudom: csak a jelennek szól, s rövid.
Tudom: a méz, amit ajkamra csókol,
Megkeseredik az ébresztő szótól.
Tudom: jövője, célja nincsen,
Tudom: egy perc, s el kell veszítsem,
Nincs hol keresnem, föltalálnom:
Hagyjátok átálmodni ezt az álmom…