Bozzai Pál

Bozzai Pál: Zúg a malom…

Zúg a malom altató morajjal,
Nem alhatom, kemény a fejem alja;
Hí a patak édes csevegése,
Lebűvöli álmomat egészen.
Malom és a patak mit csevegnek?
Azt mondják, hogy sorsa az embernek
Mindenektől élni elhagyatva,
Csillagának martalékúl adva.
És a csillag mit felel reája?
Életünk az idők tanitványa,
Olvasatlan puszta lap a lélek,
S kit nem dúlnak vágyak, szenvedélyek,
Kit az élet soha meg nem bánta,
Érdemetlen annak birtokára.
Vágyaid’ ha ködbe menni látod
S szenvedélyid mind, mind elhagyának:
Nyugodalmad’ akkor megtalálod,
Hátad mögött hagyván a világot
S mint folyót a tengereknek mélye,
Elnyel annak feledékenysége.

Eichwald, 1851. február 3.

Bozzai Pál: Keserü pohár

Testvérek a bú és a gond,
Testvérek életeddel;
Fiú! azért ne légy bolond,
Közelb a telt üveggel…
E nagy világ, sir vagy nevet,
Nem illet az most tégedet.

Mi gondod rá, ha a világ
Lángokban összeroskad?
Ezer halál, ezer csudák
Történhetnek miattad…
Számodra minden elveszett;
Mi fönmaradt, nem a tied.

Az élet teli poharát
A balsors összetörte,
Az öröm édes italát
Látád ömölni földre;
De keserüje benmaradt…
Izleld meg ezt a poharat.

Bár a becsület drága szent,
S szivednek rejtett kincse…
Vesd el miként érvénytelent,
Melynek már becse nincsen;
Mit ér, mit ér a becsület,
Ha már gyalázva van neved!

Mért jár veled, mért el nem hagy
Ez a bitangolt élet?
Te birod s mégis rabja vagy
Fájdalmának, terhének;
Mert e megunott életet
Már koczkára sem vetheted!

Königräcz, 1849. október 12.

Bozzai Pál: Szellemkép

Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,
A multban képednek árnyékát föllelem,
Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:
Dúsan és gazdagon lelked vonásival.

A lángzó alkonyat, a hajnal-szürkület,
Rózsákkal festi ki lelkemnek képedet,
És látok arczodon nyiló örök tavaszt,
Mint ifjú képzelet előteremti azt.

Zarándokságimon igy kísér szellemed
S varázszsal átszövi kifáradt éltemet:
Ha multba tévelyeg andalgó szellemed,
Fölkeresed-e ott sugárzó képemet?

A lengő esti szél, mely száll a lomb alatt,
Megviszi-e hozzád bús sóhajtásimat?
S ha bánat, fájdalom zavarja lelkedet,
Titkon nem vallja meg, hogy érez és szeret!?

1847.

Bozzai Pál: Mért fénylik a csillag

Mért fénylik a csillag
Mért fénylik az égen?
Mért fénylik a szablya
Honfiak kezében?

Fénylik a csillag, mert
Őre az éjszakának
És a távol naptól
Vesz sugárt magának.

És fénylik a szablya
Mert éles vasára
Hóditó fénynyel süt
Bátorság sugára.

Fényt veszit a csillag,
Hogyha a nap feljő…
Mikor hull ki a kard
Honfiak kezéből?
Majd ha elvonúl a rabság éjszakája
S béke és szabadság napja kél utána.

1848.

Bozzai Pál: A dicsőségről

Lerázom annyi esztendők porát
Lelkemről, mig fölépitem magamnak
A hir s dicsőség márvány-csarnokát,
Sötét romjából a kiholt múltaknak.
Benézek a dicsőség csarnokába,
Oh hogy sugárzik, mint a déli nap!
Beárnyékolni jőjj, borostyán ága,
A nap sugára ellen, siromat.

Ha lombjaidból messze századok
Telei talán már kivetkeztetének:
Jön a tavasz, ismét virúljatok,
Fejére a szabadság emberének!
Mert a dicsőség nem tünékeny álom,
Bár néha egyetlen sugárt bocsát;
De egyetlen sugár belőle, három
Századnak fénylik éjszakáin át.

Rom a dicsőség; mért nem éltem én
Akkor, midőn még csorbulatlan álla!
Születtem volna napnak reggelén,
El nem boritna éjszakák homálya.
Teremthetendék hőset a hazának,
Egy Miltiadesz bajnok-szobraként;
Kezeim tán egy Olympot foszthatának,
Szegény hazám! neked babérokért.

Rom a dicsőség. Épitsd fel hazám,
Bús romjait e fényes ravatalnak;
Későbbi gyermekid között talán
Lesznek, kik benne élnek és meghalnak,
Kik mondják majd: küzdöttem s nem hiába,
Mert hosszú éj után feltünt a nap;
Beárnyékolni jőjj, borostyán ága!
A nap sugára ellen siromat.

1848.

Bozzai Pál: Hallgass el!

Hogy mi fekszik szivemen,
Többé el nem mondom:
Hallgass el most énekem,
Hallgass el most lantom!

Sovár lelkemnek kevés,
Vágynak és reménynek,
A borostyán ága és
A megtapsolt ének.

Elmondotta énekem,
A mit érze szívem,
Önmagához hűtelen,
A hazához híven.

Ittam bort, szerettem lányt,
– Ez az élet kedve –
Ámde téged, oh hazám!
Mindennek felette.

Lelkem hordja gondjaid’;
Szentelj föl hőseddé,
És lantomnak hurjait
Karddal vágom ketté.

És mikor majd szertehúll,
Elhalván zengése,
Fölriad rá zordonúl
Kardom zörrenése.

A dicsőség, életem
Napvilága, fénye,
És a tündér szerelem
Holdvilágos éje.

S mind az, a miért sovárg
Egy még ifju élet,
Szép öröm! hervadt virág!
Mostan Isten véled.

Szivem tégedet szeret
Életben, halálban,
Ott leszek hazám! veled
A vész órájában.

A tied lesz életem,
Mig karom birandom:
Hallgass el hát énekem,
Hallgass el most lantom!

1848.

Bozzai Pál: Szép kedvesem

Szép kedvesem alszol-e már?
Im elkongott az éjféli harang.
Te nyugszol; az én lelkem tova jár
És messze sötéten az éjbe borong.
Tégedet isteni álmak
Ringatnak nyoszolyádon:
Az én álmaim viharrá válnak
És rajtok a fergetegek nyomait bejárom.
Még egyszer képzeletemmel
Megnézem igéző titkaidat,
Aztán távoznom kell
És visszatérnem nem szabad.
Mosolyganak-é ajkaid?
Mosolygjanak, oh csak mosolygjanak!
Engem többé nem üdvezit
Ez a mosoly, ez a bájos ajak.
E hunyt szem erősebb fényü, mint
Legbüszkébb gyöngye keletnek,
Mely valahányszor egekre tekint,
A csillagok elfeketednek.
És e kebel, hol zajlik és pihen
A lázas szerelem,
És e fő, mely érzéstelen
Most fürdik omolt haja fürteiben!…
Szép vagy, de csábitó vagy;
Álmodban is hazudnak ajkaid,
A szó, mely bűvös ajkadon fagy,
Nem tudja, mi a hüség és a hit.
Te megzavartad álmaim’
S érzelmim csendes tükörét,
És elraboltad romjain
Szivem nyugalmát, mindenét…
Pihenj, pihenj szép kedvesem,
Im elkongott az éjféli harang,
Nyugtodat ne zavarja szellemem,
Mely messze sötéten az éjbe borong.

1847.

Bozzai Pál: Éjjeli bú

Hanyatló szakára, borúlt az éj, de még
Hamvas mécs előttem nehéz lángokban ég…
Sötéten bámulnak négy felől a falak,
Én itt ülök s téged, téged sohajtalak.

Nehéz ez a kebel a fájdalom miatt,
Melyet viszályi közt kellett kiállnia…
S mit mondjak rólad is? lelkemnek egy fele
Neveddel, neveddel, neveddel van tele.

Arczod vonásain hogyha elmerengek,
Lángforrásba jőnek cseppjei véremnek…
Mi az, mi lángba hoz, mi az a szerelem?…
Kérlek az egekre! fejtsd meg te azt nekem!

Mint földhöz a magas, ragyogó csillagok,
Én hozzád annyira, vagy tán messzebb vagyok;
De volnál bár hozzám még kétszer annyira,
Lelkemnek le kéne e tért harczolnia.

Hanyatló szakára borúlt immár az éj,
Körültem csendesség, halk, néma, lassu, mély,
Mély, mint az érzelem, mit szivemben lángra
Lobbantott szemednek égő pillantása.

A mécsem kialudt, de még fen van velem
S ég, bár világot nem derit, a szerelem…
Éjféli homályban hagyjatok bolygani,
Sötétek, sötétek pályámnak utai!

1846.

Bozzai Pál: Induló

Csatára fel, csatára fel!
Zászlónk felett, mint égi jel,
A diadal kirontó fénye
És a hazának biztató reménye.

Kivivni sértett jogaid
Mi vagyunk édes fiaid,
Kiket tápláltál nappal, éjjel
Az anyaszeretet meleg tejével.

Hazánk, hazánk, mi életet s vért
Adandunk anyatejedért
S mig sziveinkben a magas hon,
Az eskü szent igéje ajkainkon.

Nem is bitor parancsokért
Rabolni hont és ontni vért
Kelünk fegyverrel a csatára,
Hanem keblünknek szent sugallatára.

Van istenünk, van angyalunk,
Kiért élünk és meghalunk
Kié a legvégső lehellet
Dicső szabadság! szent zászlóid mellett.

A megholtaknak vériből
Tüzláng fog emelkedni föl
Örök sugárral és mellette
Fölmelegűl az unokáknak lelke.

És a szabadság és a hon
Még felviruland egykoron
S babérral hinti el nyomunkat,
Övezni diadalmas homlokunkat.

Pest, 1848. június 24.