Brassai Viktor: Rabság

Jól ácsolt korlátok között
ágálsz csak, állatkerti vad,
s elkapod rögvest mancsodat,
hogyha a rácsba ütközött.

Nem vészes ordítás szavad,
magas szirtet, vagy tág mezőt
álmod se ismer; itt nyögött
már ősöd is rabság alatt.

S ő is nyögött csak. Vakmerő
üvöltés s lázadó erő
a szívnek túlsok dolgot ad;

mért hát a fogvicsorgatás?
képmutató! hisz jó a rács:
pártolja lomhaságodat.

1935.

Brassai Viktor: Biztatás barbárság idején

Be fontos is voltál magadnak,
boncolgattad önnön világod,
mint zárt, magányos végtelent;
de most vészes szelek ragadnak,
szent személyed elveszni látod,
látod, mily keveset jelent.

Az uccákon már vér patakzik,
a falakról ezer plakáton
a ravasz őrület üvölt,
botos bérencekbe akadsz itt
minden sarkon, s nincs mód, barátom,
hogy sérthetetlenné bűvöld

magad gubbadt magányod által —
Gyárak alá, külvárosokba
eredj ki bátor társakért,
ott majd találkozol baráttal,
hisz’ a fütykös azért forog ma
mert, aki ott él, enni kér.

Menj hát velük, ütötten, űzve,
s meglásd: egyszer az ég kitágul,
s fellobbannak a vert szívek;
minden dorong behull a tűzbe
s aztán zengő gépek zajából
az élet szól — mindenkinek.

1935.

Brassai Viktor: Kétség

Szemem sötét ködökbe vágóm:
milyen konok, sűrűn gomolygó
homály fekszik most a világon!
Sose volt tán csúfabb e bolygó,
mint ma, mikor megkergült hordák
dübörgetik otromba zajjal,
s minden szennyük az égre szórják,
hogy késsen még a lassú hajnal.
…botladozó lábakkal lépek.
Mindenfelé megbújva tátong
a kétség: megérem-e tépett
hittel a késő napvilágot?
S akkor is: engem már e gyászos
or hordott ki, s így, nyomorékon,
lesz-e erőm a viduláshoz,
ha majd tűzzé nőtt is a vékony
lángocska, mit gépek zajában
élesztgetnek kormos tüdővel?
Mindegy. Megfeszítem a lábam
s futok én is a vészes Idővel.

1934.

Brassai Viktor: Kemény bizonyosság

Füstös gyárkémények árnyékából jönnek,
kiszikkadt göröngyű szomorú mezőkről,
rongyosság kíséri életükön végig,
nyavalya és éhség sorvasztja a testük,
de szemükben izzik jobb jövő tudása
s lázadás a sorsuk rossz gazdái ellen.

Dacoló fejükkel mégse mennek falnak,
s nem izzad a lelkük tehetetlen szitkot,
de nem is ejtik a kezük lomhán ölbe,
századok kegyétől várva megváltásuk
Tudják: van törvénye a sodró időnek,
de csak az ő vérük nyomán él e törvény.

Helyre-helyre vervén félrebotló léptük,
leláncolt kezekkel rónak történelmet,
nem állíthatja meg se szitok, se máglya,
mert céljuk szikrázó, kemény bizonyosság:
s a hörgő ordasok vicsorogva látják,
hogy soruk eleje már kiért a fénybe.

1933.

Brassai Viktor: Sóhaj egy messzement barát után

Tarka levelek takarója alatt
aluszik már a holt táj.
Elhagyta meleg, jó pajtása a nap,
fejénél most a hold áll,
hidegen dobja sápadt sugarát
a hallgatag őszi tetőkre;
emlék ez a fény már, csak a régi barát
halvány, holt tüzű tükre.

Emlékké váltott tégedet is
egy pillanat, drága barátom,
ezentúl a te fényedet is
csak visszaverődve ha látom,
csak visszaverődve deríti volt
fényed jövő napjaim árnyát,
s csak mint az eltűnt napra a hold,
úgy hasonlít majd e sugár rád.

Pedig fiatal, borzas éveken át
életünk oly nagyon egy lett,
a könyv mellett ülve éjeken át
hányszor értük együtt a reggelt,
s hány együtt evett rossz ingyen ebéd
avas ízét érzi ínyem még —
s ahogy egyet fordult a kocsikerék,
be régvolt lett ez a nemrég.

S be rég volt az is, mikor szabadon
tág mellel jártuk a várost…
Kerítéseken és házfalakon
a vak gyűlölet kiabál most.
És mind magasabb a sok kerítés
és mind komorabb a házfal,
úgy csattan a hang már, mint az ütés
és eltölt keserű lázzal.

A szivekre fekvő mázsás levegő
kergetett téged el innét,
a láncokkal terhes, földreverő,
fojtogató kezű ínség.
Kegyetlen ujjak szorítása közül
kinzott mag, ahogy kipattan,
a baljós homályból, mely ránk nehezül,
úgy szállsz te most szökve, riadtan.

De boldogan is, mert ott, hova mégy,
van még szárnya a szónak,
s az igazságnak van szava még,
nem fojtja a markos erőszak;
ott, ha az önkény ökle tolul,
mellet feszit a szabadság,
s nem vész el, mint itt, gyámoltalanul,
akár a sárba szakadt ág…

Jó legyen utad. Röpítve vigyen
vonatod arra felé, hol
az értelem áll még, mit irigyen
lesve kerülget a téboly.
És vidd batyúid közt, vidd a hitet,
a sújtott ittmaradókét,
hogy a szennyes árban az a tiszta sziget
marad győztes, példaadó kép.

Berlin, 1936. október

Brassai Viktor: Esős napok

Az esős napok árnyasán zuhannak
és felhő hirdet lomhán szállva kárt,
de akinek a szíve jól ver, annak
a hosszú átok s híg felleg nem árt.

Azt pártolja mély férfiú-barátság,
mely, mint az erdők lelke, hallgatag,
vihartól, vésztől sem hull a zilált ág,
testvérek karja fogja s fennmarad.

Hát ne beszélj, de árva életeddel
fonódj ezrekkel össze, mint a fák
s a villogó hitet szívedbe rejtsd el,
ne fogja rozsda s csalafintaság.

1937.

Brassai Viktor: Őszi kérdés

Év siratója, fáradt őszi hónap,
ki holt levelek gyöngéd takaróját
teríted, hogy a gyökeret megóják
s majd épen adják át a folytatónak;

s te bölcs mosolyú, egyre sápadó nap,
aléltan is magad-pazarló jóság,
kitől enyhül a szélben bukdosó ág,
mint haldokló, ha vigasztalja jó pap;

titeket kérdlek elárvult panasszal:
hát minket, elveszőket, ki vigasztal,
ha vad önkény ver és hideg hazugság?

S ki burkolja be reszkető hitünket,
hogy meg ne fagyjon, míg eljön az ünnep,
hol fiaink majd elöntik az utcát?

Salamon Ernőnek, 1938

Brassai Viktor: Diplomások

Itt állunk. Jó pár könyv mögöttünk,
portékánk: számok, szók, receptek.
Mindegy. Kinek eladni jöttünk,
kenyeret is alig vehetnek.

Lábunk alatt, min bizton állna,
nincs föld s ha van, csak gyönge rögnyi,
így kell nekünk a piszkos árban
kapkodva s küszködőn verődni.

Amire vágyunk, szinte semmi,
s az is mind messzebb szállva int már.
Itt nem fogunk mi megpihenni
soha, betelt kis álmainknál.

S a Kor kegyetlen kérdezőjel,
mely egyre választ, véglegest, kér:
az úrral, vagy az éhezővel,
melyikkel vagyunk hát mi testvér?

1933.

Brassai Viktor: Történelem

Enyhe szépségek lágy virága,
tudom, nekem már nem terem,
hajós vagyok ezrek sorába
viharos, zajló tengeren,
hajós vagyok, ki néha gyenge
hangon siratja életét,
de most a zivatarba zengv
mondja a tenger énekét:

*

Kor, melyben százados igéket
bomlaszt minden rövidke perc,
te vagy az új izzásra éledt
Ezerhétszáznyolcvankilenc,
amikor nyaktilókra szórta
a nap égő sugár-nyilát,
s füstölgő, üszkös, dúlt romokba
omlott egy elkorhadt világ.

Akkor ez a jelszó: Szabadság!
országokon végigsepert,
letörte börtönök lakatját,
s a fukar, úri rögre vert,
jobbágynak azt mondta: szabad vagy,
eredj, élj ember-életet,
neked kelnek most már a magvak,
miket a te kezed vetett.

S ez volt a varázs-szó, amelyre
a földből gyárak ezre nőtt,
s a gyárak torka egyre nyelte
a friss, “szabad” munkaerőt,
de a dolgozók vak csapatja
hasznot most is másnak hozott,
s az áhított aranykor napja
még fel se jött s leáldozott.

S több, mint egy századéven által
virágzott az új vállalat,
kincseket termelt garmadával
és gépeket és házakat,
s míg tengődve cipelte éltét
az, akit nyűtt a vad robot,
gazdája ár-eséstől félt és
“fölös” javakat pusztított.

S a járom egyre görnyesztőbb lett,
de egyre dacosabb a nyak
és gyűlt, csak gyűlt az “értéktöbblet”,
de fűlt a robbanó-anyag,
hangoskodtak a néma lelkek
hirdetve mind a nagy vihart,
s már a költők sem énekeltek
a holdról csipkés, úri dalt.

Fenyegetőn zúgott, dübörgött
a föld haragvó mélye lenn…
Ekkor a szörnyű vér-özön jött,
hullák hevertek végtelen
sorokban, mint a széna-rende
a tarlón, kaszálás után —
míg egyszer végre földerengett
a fény e hosszú éjszakán…

S konok szelek hiába fújnak
még felleget az égre itt:
az ég alján már ég az új nap,
s egy új kor bontja szárnyait.
Kor, amely vad, viharzó vészek
sodrába percet sem pihensz,
te vagy az új, izzóbb s egészebb Ezerhétszáznyolcvankilenc!

1936.

Brassai Viktor: Vigasz

Be szép,
ha tiszta szavakon keresztül
feléd a testvér lelke rezdül
bízón ömölve szét.

Ma rom
s romlandó mindén, ami itt él,
s kit gyermekül embernek hittél,
a szegény: nyütt barom.

Szemén
hályog, s a fátlan, rossz odukban
bátra is csak nagynéha mukkan,
pedig a tél kemény.

Magad
ugyancsak nem vagy úri gazda,
szemed erős, de jaj, mi haszna,
ha fogja szád lakat.

Zsaruk
s a romokon is új kaszárnyák
vigyázzák jól a gazda álmát
s a barmot is, ha rúg.

Az új
hadi villámok már cikáznak
tatarozná az omló házat
barma vérén az úr.

A fényt
pusztítja most sötét sivárság,
de a barom keresi társát
s a villanó reményt.

S be jó,
ha fekete betűk során át
jövendő, büszke panorámát
láttat a tiszta szó.

1934.