Bródy Miksa: Fekete tündér

Úgy ahogy illett, ahogy kellett,
Tündér állott a bölcsőm mellett,
Csapzott hajú, vasorrú, bánatos
Fekete arcú, érdes és fagyos,
Fogatlan
Csupán a szíve égett, mint a katlan.

Hívatlan szem hogy meg ne lássa,
Fekete volt a suttogása,
Fekete volt a simogató kéz,
Tán száz esztendős gond! olyan nehéz
Az árnya,
És maró vértől piszkos volt a szárnya.

Vigyázott rám, úgy ahogy kellett,
A bölcsőm, majd az ágyam mellett,
Hogy ne jöjjenek semmikor elém,
Az arany hajú, hűvös fogú lény:
Az élet
És csábitgató, csaló szenvedélyek.

Fekete tündér bölcsőm mellett
Fekete vajúdásban ellett
Megannyi gondot, – sohasem gyönyört,
S így szólt, – a hangja bántott, meggyötört: –
Te árva!
Készülj a csendes, korai halálra!

Csapzott hajú, vasorrú tündér
A vágyakkal te is eltüntél,
Most körülöttem fáklyatűzben ég
Az élet; vak szemem felnyitva rég.
Most látok;
De hol a vágyak? hol az édes átok?

Nyugat, 1908/12-13. szám

Bródy Miksa: Keresek valamit

Kék éjszakákon, fehér nappalon
Kicsiny szobámban, négy kopár falon
Keresek valamit
Kidülledt szemmel, fájó agyvelővel.
Vajjon mikor, mely pillanatban jő el
Az Új, mit nem láttak sohase mások?

Gyilkos körömmel a szívembe ások.
Semmi! minden a régiben maradt,
A kis szobában négy kopár falak,
Ósdiak a színek.
Egyre csak gyászos fehér virágok,
Fakó vérsáv, öreg, kopott szivárvány,
A falra festem őket, búsan, árván
És én… én új színekre vágyok.

Semmi! minden a régi; ócska arcok,
Megrokkant bűnök és aggastyán harcok,
Keresek valamit.
De vajjon merre hol
Az a szénaszagú, csendes akol
S az új Messiás benne?
Tudom, hogy van, de hol? de hol?
Én nem találom.

Minden a régi: a való, az álom,
A vágyak, amelyeket vágyok,
A gyászos, hófehér virágok,
S te szürke féreg,
Még mindíg szennyes és piros
Az öntaposta véred;
Érzem mily ócskák a hitvány dalok,
Miket zengek s ha meghalok
Csak fekete lesz a halálom
S az Ujat én soha – érted? soha
Meg nem találom.

Nyugat, 1908/8. szám

Bródy Miksa: Isten

Valamire emlékszel, ami nem volt,
Ami nem élt sosem, ami nem holt,
Ami már egyszer megtörtént veled.
S ahogy lelked a multakba mered
És ősök vérének vizére száll,
Oda, hol feledés van és halál,
Keres… keres. de semmitsem talál.
Mi ez?… a szived izzik, arcod ég,
Most!… most! A nagy Nincs költözött beléd.
Hideg csókot tapaszt a homlokodra,
Hajad borzolja fuvallata-sodra,
Szemedet nagyra hasztalan nyitod,
Nem látod… Ez ő! a neve: titok.
S mint rövid szoknyás, serdülő leányok
Krétától, szerelemtől haloványok,
Sápkóros, buzakékszemü leányok
A valamire, a semmire várnak,
Úgy várod te is, hogy a titok-várnak
Mikor nyitják már rozsdás kapuját,
És lásd, hogy mi rejtőzik oda át,
Honnét a rejtelmes látatlanul,
Mint esti-köd a homlokodra hull.
Hogy gúnyolódik a titok veled,
Hogy csúfol a torzonborz semmi,
Amely a feledés kertjében,
Ahol nyugszik már olyan régen,
Néha mégsem tud megpihenni.
Felkel;… kinyujtja hosszú karját
És jön… jön… se arca se szája
Se szeme, se husa, – csak koponyája
S két szemürege, – olyan mély
Hogy a vége valahol ott van,
Ahol hasadva nyil az éj.
Valaki nevet, – ez ő!
Az elfeledtek, soha nem is voltak
Az életre sohasem ébredt holtak
A nem jövendők lelke jő.
Valamit érzesz, valamit látsz, hallasz,
Amit, mert félsz, magadnak be nem vallasz
És szemeden köd, kezeden bilincs,
Nehogy megtudd, hogy ez a Nemvolt
Ez a Nemlesz, és Sohasincs.
Ez az igazi! térdelj le előtte!
Imádkozzál, siess sorvasztó bőjtbe,
Hogy magához ne vonjon
Lelkébe be ne fonjon,
Hogy maradj a volt -, a mindig lesz sorában
Bár elszáradt férgek porában,
Fű zöldjében, fa kéregében,
Szálló szavaknak lényegében…
Csak valahol légy, – valahol!
Legyen az kastély, vagy akol!
De ne ott, ahol ő van, ahol a semmi
S ahová borzalom menni, s ott nem lenni.
Mert ott lakik ő – az Isten!

Nyugat, 1910/11. szám