Csokonai Vitéz Mihály: A reggelről

Már alélva pislog szép fénye azoknak
Az éjjel szikrádzva égő csillagoknak.
Bíbor pompájokkal már mindjárt elhalnak
Felébredésére a piros hajnalnak,
Mely már mosolyogván a nagy hegytetőkre,
Napkeleti gyöngyöt hint a zőld mezőkre.
Az ég alját piros bársonnyal prémezi,
S aranyos csipkékkel körűl övedezi.
Szép bársony burkokból kihívja azokat
Az estve még félig bimbó virágokat,
Amelyek kitárván szagos kebeleket,
Béfűszerszámozzák az egész vidéket.
Melyet hűs szárnyokra szedvén fel a szelek,
A kies vőlgyeket bényargalják velek,
Sőt a forrást fedő bokrokra leszállnak
És egy fűszerszámos templomot csinálnak,
Amelynek pirosló rózsából rakatott
Oltárára hint le a hajnal harmatot,
Melyen asztag temjént gyújtván fel a szelek,
Az egész szent helyet béfüstölik velek;
Melynek az ambránál éltetőbb illatja
Ártatlan érzéssel a lelket elhatja.
Erre a madarak koncerti zengenek,
S a lélekben egy szép érzést teremtenek.
A szelek is áldó éneket suttognak,
S rá tisztelő fővel a fűvek hajlognak.

1790.

Csokonai Vitéz Mihály: A magánossághoz

Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.

Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.

A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.

Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal –
Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.

Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától,
Futsz a zsibongó városok falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.

Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.

Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta széjjel,
Mint a sebes villám setétes éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.

Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.

Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek, zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. –
De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.

Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.

Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy barátom,
Mikor csak a sír lesz örök sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!

Csokonai Vitéz Mihály: Ének a tavaszhoz

Jer, kies tavasz! bocsássál
Éltető lehelletet,
Hogy kihalt mezőnkbe lássál
Újra vídám életet.
Száz zefir köszönti csókkal
Rózsaszínű lábadat,
A kiomlott nárcisokkal
Bársonyozván útadat.
Száz dryás mond a hegyekbe
Néked áldó éneket,
Hármas ekhó zeng ezekbe
Innepedre verseket.
Nyájasabb etéziákkal
Nyílik a nap reggele,
Tőlti édes balzsamával
Szűz virágidat tele.
Zengedeznek énekelve
Pándion leányai,
Rajta víg örömbe telve
Zúgnak a fák gallyai.
Sok szerelmest kis nyilával
Vérez a Vénus fia:
Érzi ezt hív Dafnisával
A mosolygó Lídia.

1794.

Csokonai Vitéz Mihály: Kész légy a halálra

Bár a száraz hurút koporsós szózatja
A küszöbön álló halált nem ugatja,
Bár hószín zászlóját az elaszott vénség
Fejed pusztúlt várán nem lobogtatja még:
Ne kecsegtesd magad mégis, hogy a sírnak
Lakosai közé még sokára írnak;
Hanem tartsd magadat minden pontban készen,
Mintha készen volna már sírod egészen,
S annak szélén állnál tántorgó lábakkal,
Célozván a halál rád ezer nyilakkal.
Különben kár volna magad rettenteni,
Gyönyörűségedet megkeseríteni,
Tréfaság egy ilyen kettős félelemmel
Célozván, sok jókat nézni behúnyt szemmel.
Élj vígan, játszódván a vígság keblében,
A gyönyörűségnek kies ligetében.
Legyen semmi gondod a templomra s papra,
Halaszd azt halálod előtt való napra!

1794.

Csokonai Vitéz Mihály: A pártütő

Pártütő! ez igen borzasztó nevezet,
Mert hazája s ura ellen fog e’ kezet.
Voltak sok pártütők, találunk sok Hórát,
Ki hazája ellen vezette táborát,
De soknak e nevet csupán azért adták,
Mert külömben őket meg nem gyilkolhatták.
Ki pártütő, ki nem, ítélje a haza,
Melyet vagy megronta, vagy mególtalmaza.
Néha azt nevezik gyilkos pártütőnek,
Kit kedves hazája tart védelmezőnek.
Némelykor, kik titkon a hazát koncolják,
Hazaárulással a hívet vádolják,
S hogy ez a hívőket még fel ne forgassa,
A neve mindnyájok előtt Harám bassa.

1793.