Darmay Viktor: Milyen régen…

Milyen régen meghaltál már
Reményimnek, vágyaimnak,
Szivem édes álomképe –
Tudom-e még, hogyan hívnak?!

Pedig úgy fáj… mennyi ábránd
Fűződik szép emlékedhez;
Hányszor mondtam: “ez a kis lány
Még az én feleségem lesz.”

Hányszor jártunk tavaszeste
Egymás karján andalogva;
Te lenéztél egy virágra,
S én fel az én csillagomra.

– “Az a csillag — szólottam én –
Mennyivel van feljebb, mint mi,
Pedig arra a csillagra
Fogom én még neved írni.”

— “Ez a virág — feleltél te –
Még oly piciny, még bimbó csak,
De ha megtérsz, ezt kötöm már
Homlokodra koszorúnak.”

…oh dicsőség délibábja!
Oh szerelem — csalfa tündér!
Oh szent álom… oh bohóság,
Hova lettél, hova tűntél?

Hogy az idő irigy habja,
Semmit sem hagy illetetlen;
Kioltja a csillag fényét,
És a lángot a szivekben.

Hogy az a hit, mely oly ép volt,
Sejtés, melynek nincs határa,
Vágy, amely csak egymásban élt,
Nem ösmer többé magára.

Szép szivárvány — rózsafelhő,
Leolvad egy néma könnyé,
S mintha még a bú sebét is
Valami lassan bekötné:

Az emlék is jobban-jobban
Halványodik, el-elmarad…
Mint mikor a lemenő nap
Elvisz egy-egy fénysugarat.

Darmay Viktor: Különös falu

Milyen különös egy falu —
Elnézem hosszan, csöndesen,
S mint egy bús álom, úgy vonul
Egy emlék végig lelkemen.

Az úton a nagy jegenyék
Olyan sötétben zajlanak…
Ah! mennyi víg zaj hangzott itt
Egykor, e magas fák alatt.

Vígan dalolt, táncolt a nép
Fel és alá ily ünnepen…
A hallgatag házak között
Most maga jár az — idegen.

Az emberek tán odabent
Alusszák csöndes álmukat;
Vagy odakint… hisz a halál,
Ha neki kezd, ám jól arat.

Igen, azóta itt ragály
És ínség versenyt aratott…
Ah meg is látszik a nyoma,
Az üres, puszta ablakok.

A jó, derék nép, amely itt
Élt, munkált, mint a hangyaboly,
És mint a tölgyfa nőtt, virult…
A jó, derék nép — nincs sehol!…

A törzs kidőlt, a lomb lehullt…
Az ifjuság szolgálni ment,
S a házban egy-két bús öreg
Kullog magában odabent.

S tán visszaéli csöndesen
A letűnt évek napjait,
Vagy számítgatja szomorún:
— Még együtt hányan vannak itt?

Oh én is, én is számitok
Csak néhány évet vissza még,
S valami oly érzés fog el,
Mint akinek szivébe’ rég

Szorong egy könny s kisírni azt
Nem tudja, bár szive szakad,
Csak suttog, mint én suttogom:
“El innen, el, mihamarabb!”

Oh, mert e különös falu
Emlékeim szép faluja,
Mint gyermek itten játsztam és
Oly boldog voltam valaha.

Kozmán, 1874.

Darmay Viktor: Csöndes tavaszi délután

Csöndes tavaszi délután,
Szelíd sugárral ég a nap,
Pattognak a fák, szól a fütty
Épp itt az ablakom alatt.
Én nem tudom mért, de ma oly
Jól érzem magam, igazán,
Olyan pompásan, gyönyörűn,
Csöndes tavaszi délután.

A lágy, hintázó pamlagon
Kedvemre végigheverek,
S fekete kávém illatán
Lelkem gyönyörrel kéjeleg…
És közbe’ édes, angyali
Nyugalommal szívom pipám,
Máskor is szívtam – különös:
Oly jól esik ma délután.

Ma délután oly jól esik
Minden, hogy ki sem mondhatom;
Sőt, amely mindig csúnya volt,
Az élet is szép, szép nagyon.
Én nem tudom, mi teszi ezt?…
Mondjátok, hogy nincs logikám;
Hiába! világfájdalom
Nem bánt, nem öl ma délután.

Szivem nyugodt – s mint ott ama
Madár – oly vidoran dalol;
– De csitt, valami szél mozog,
S a nap nyugat felé hajol…
Hül a lég – a hő sugarak
Már szállnak el – ah mily korán! –
Mégis igaz: csúf a világ
Délelőtt úgy, mint délután.

Darmay Viktor: Nem is volt az

Nem is volt az szerelem tán,
Játék, játék volt csupán,
Fényes mezőn, árnyas berken
Ezüst pillangó után.

Ezüst pille könnyű szárnyát
Elragadta játszi szél:
“Halld, az erdők mit susognak,
Halld, a lomb is mit beszél.”

Lombos erdőn alvó visszhang:
“Legyünk itt égy keveset.”
S édes dallal költögetnünk
Azt, oly igen jól esett.

És virágok nyíltak széjjel,
Illatontó ligeten:
“Jer! kössünk egy emlék-fűzért,
Hű cserébe, édesem.”

S elbolyongtunk oly soká — ah!
Mért nem maradék veled?
Irigy homály eltakarta
Mindörökre képedet.

Engem egy rózsa bűvölt el,
Téged tán egy liliom;
Ösmertelek? ösmertél-e?
Régen volt az, nem tudom.

Nem is volt az szerelem tán,
Játék, játék volt csupán,
Fényes mezőn, árnyas berken
Ezüst pillangó után.

Darmay Viktor: Köd borult…

Köd borult az őszi tájra,
Búsan hallgat a madárka;
S mely ott virul messze, távol –
Álmodik egy szebb hazáról.

Álmaimban már amott száll,
Tengereknél, délpartoknál,
Hol új tavasz lombja várja,
Új pataknak csörge árja.

Új szerelem, új boldogság,
Hajnal keltén üde rózsák;
Új remények édes álma,
Édes álom dallá válva.

Annyi más és annyi szebb még,
Múlt tavaszról boldog emlék;
Mi tartja hát, hogy ne szálljon?
Hervadó lomb… hideg tájon…

S lám a madár mégse repül,
Száraz ágon hallgatva ül,
Az a kicsiny fészek – vagy mi -,
Azt nem tudja úgy elhagyni.

Darmay Viktor: Az éjszakák

Oh, én mindig szerettem őket,
Oh, gyönyörűk az éjszakák,
Csillogó rongyát ha letette,
Nem sejti, mily szép a világ.

Hisz untat a zaj, fáraszt a fény,
Az emberekben nincs kedély,
De oly vonzó, ha fű, virág, lomb
Egymással meghitten beszél.

Ha a természet öntudatlan
Egyszerű bájban tűn elő,
S egy csöndben ihlett, édes órán
Áldoz jó ösztönének ő.

Hol a világnak e világról
Sok dicső, boldog álma van,
S az andalító félhomályban
Szerelem, élet, üdv fogan.

Oh, meghat engem, meghat mindig
E nagy testvéri nyugalom;
Lelkemben a vihar kialszik,
S megédesülve száll dalom.

Darmay Viktor: Árva madár

Árva madár, nincs szállása, tanyája,
Kósza betyár csak lézeng a világba;
Ágról ágra szegény bujdosó madár,
S egy tanyáról más tanyára a betyár.

Betyár lettem, senki fia nem vagyok,
Éjjel-nappal a pusztán barangolok;
Nem vár reám örvendező szív, lélek,
De átkoznak, ahová csak betérek.

Nincs én nékem édes apám, se anyám,
Se szeretőm, pedig az is volt talán;
Hej de mért is gondolok rá, de mért is,
Felejtsem el azt a hűtlen nevét is.

Ritka idő, hogy valamit aludnám,
De ha alszom, királyi a nyoszolyám,
Derekaljam puha pázsit, zöld halom,
S csillagos ég, mennyország a takaróm.

Tudom én, hogy nem lesz ennek jó vége,
Tudom én, hogy jutok hóhér kezére,
De ha még ma akasztanak se bánom,
Úgy sincs semmi örömem e világon.

Darmay Viktor: Ezredévek jönnek, mennek

Ezredévek jönnek, mennek
Tünő habján a jelennek,
S titkos örvény forgatagja,
Ami fenn volt, leragadja.

Óriások, szörnyhatalmak,
Hova lettek, merre vannak?
Nagyságukból nincs egy porszem…
S az a világ nincs sehol sem.

Az ős-káosz ködméhébül
régi romra új rom épül,
S új koroknak kürtje harsan
Vágyban, hitben, gondolatban.

S míly csodák, hajh! Mennyi fenség!
Megvalósult képtelenség…
Szolgaláncok szétszaggatva…
S az ész miljó diadalma!

És oh mégis, – vagy oh mégse…
Bármit szült az idő méhe,
S bár sok jósló-fény jelenté –
De az Ige nem lett testté!

Ez örök, gyors káprázatban
Van egy, ami változatlan:
Sötét átok, gyászos bélyeg
Arcán az emberiségnek.

Oh ma is még, úgy, mint régen,
Van, aki él verőfényben,
S ki tengődik, ázva-fázva
Nyomorúság pitvarába’.

A nép nagyobb, de bölcs nem lett,
Ravaszság nyer győzedelmet,
S az igazság, keservébe’,
Ma is búsan néz az égre.

Farizeus, Judáslelkek
Most is nagyban tiszteltetnek;
S ma is az a legjobb köztünk,
Kit mindnyájan megköveztünk.

Darmay Viktor: A padlásszoba

Elhagytam hát a büszke várost,
És annyi fényes palotát;
El a zajongó Dunapartot, –
Maradni nem volt mért tovább.
És odahagytam mindent, mindent,
Oly könnyü szívvel, hidegen;
Csak a kicsiny padlásszobácskát,
Azt soha el nem feledem.
A nagy város magas hajléki
Büszkén tekintének le rám;
A Duna, ha partján bolyongék,
Hideg hullámot vert alám,
Mind azt akarta: őt csodáljam,
S mind azt susogta: nincs hazád!
– Csak a kicsiny padlásszobácska,
Az fogadott, mint jó barát.

Darmay Viktor: Az élet

Mi az élet? Örökös válás…
Alig találkozánk,
Búcsúzni kell, – mert az idő, e
Vén forspont vár reánk.

Búcsúzni mindentől, mi édes,
Mit megszokott szivünk…
A régi játszótársaktól, kik
Ott futkostak velünk.

Barátainktól, kikkel lelkünk
Erős gyűrűbe forrt…
Hajh! bút s baját, mily hűn megosztá
A lelkes kis csoport!!

Hogy küzdött mindenik a célért,
Mely szép, magas, dicső;
S melyért a jelen tán nyomort ad,
De áldást a jövő.

S hol ők? Nehány év jött… a végzet
Viharja lecsapott:
S a tengeren nézd, látod azt a
Pár vergődő hajót?

Egymástól messze küzd – a létért!
S gondtól majd elmerül…
Meg sem ismernéd tán, ha látnád
Azt, aki benne ül.

Pedig a régi jó barát ő,
A lelkes jó barát,
Csak arca sápadt és szeméből
Aludt ki az a láng.

A láng szeméből, s hajh, szerencse
Ha még csak ez, csak ez!
De hátha más sincs, csak egy árnyék,
Mely pusztulást fedez.

Ha látod, hogy mi egykor ép volt,
Rongy szive, lelke, és
E rongynak elnyűtt, szennyes szála
Önzés, haszonlesés.

És megtanult hazudni, csúszni,
Hogy még nyomát se lásd
Annak, mi küzdött, bukhatott, de
Nem ismert alkuvást. –

– Csak elfordulsz e képtől sírva,
S egy gondolat megüt:
A válás vagy ily viszontlátás,
Melyik a keserűbb?