Dayka Gábor: Titkos bú

Homályos bánat dúlja lelkemet,
Talán újulnak régi szenvedésim;
Talán tündér előreérezésim
Rémítnek, s új lest hány a végezet.
Sírnék: de csak elfojtott sóhajtások
Emelkednek kétséges szívemből;
Csak rejtett ah, csak néma jajgatások
Váltják egymást, s a titkos bú elöl.

Oh végezés! örömkönnyűt nem várok,
Részt abban egy sebes szív nem vehet,
Mely önnyugtának gyilkolója lett –
De ennyi jaj, de oly keserves károk,
De ez emésztő bú enyhítsen! Adj
Csak egy könnycseppet méltó bánatimnak,
S azonnal hozd el végét napjaimnak!
Vagy e sziklánál itt keményebb vagy.

Dayka Gábor: A Tavasz

Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén
Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen.
A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek
A bádjadt Zephyrek lengedezési között.
Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti;
A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl.
A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le,
S tsendes habjaival pázitos hantot öblít.
Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő,
Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet.
Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt
Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered.
Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá,
A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat,
Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját
A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.

1792.

Dayka Gábor: Az új esztendőnek első napjára

Eggy esztendő ismét el-múlt,
S által-repűlt setét honjába:
De kedvem újra bé-borúlt.
Mit várom végemet heába?
S esdeklem a halál után?
Vélvén, hogy fájdalmim meg-szűnnek,
Ha napjai majd által-tűnnek,
Bús éltemnek, s az Ég meg-szán –

O Sors! mert nints többé reményem –
Alá nyomott a tsüggedés –
Hogy fel-virradhat még Nap-fényem:
Utól értt a bal-végezés –
O szánj-meg, s vond-elébb halálom!
Meg-halni nékem tsendes álom.
Tekéntsd keservim! nem de nem
Lassú halál bús lételem? –

Ha e világon annyi élni:
Mint úntalan jajgatni, félni,
Sorvadni a kereszt alatt:
Még nem az ember által-hat
Az életnek keskeny köréből,
S a főld gyomrába vissza tér,
S a Végezés rejtett töréből
Ki-fejtve gyászos véget ér: –

Ó már meg-érttem a halálnak,
Szegezzd rám mérges íjjad! ím
Már nintsenek több könnyeim –
Szép napjaim mord télre válnak,
Pályámat el-futottam; ints!

S indúlok önnként a határra,
S bé-zárom éltem – a halálra
Már senkinek több jussa nints.

1790.

Dayka Gábor: A bosszús szerelem

Többé reá se nézek!
Nem kell nekem személye!
Hűségtelen Corinna! –
Előbb miket nem ígért
Mézzel folyó beszéde!
Hányszor borúlt nyakamba!
S most más ölébe’ nyugszik,
Másnak mosolyg szemébe,
Mást bájol; énreám csak
Melléktekintetet vet.
Többé reá se nézek!
Nem kell nekem személye!
Nem! hogyha lábaimhoz
Borúl is esdekelve:
Többé reá se nézek!
Így esküszik Philémon
Tengerre, földre, mennyre.
S itt hirtelen belép a
Hűségtelen Corinna.
Mi lelt, Philémon? úgymond
S egyet mosolyg reája;
S – ajkára csókok hullnak!

Dayka Gábor: A vak szerelem

Phryne az ég havánál
Fejérbb alakkal ígéz:
Corinna barna bőrét
A nyár szeplői jegyzik;

Piros kis ajkin annak
A Gráciák lebegnek:
Corinna színe halvány,
S komoly tekintet űli.

Az barna nagy szeméből
Szerelmeket lövöldöz:
Ez kék apró szemével
Csak gyönge lángot húnyorg;

Phryne szemet varázsol
Nem földi termetével:
Corinna kis növésén
Nincs semmi, semmi szépség;

Az pajkos és enyelgő:
Ez csendes, és magányos;
Mindketten égnek értem:
S engem – Corinna bágyaszt!

Dayka Gábor: A virtus becse

Voltak szerencsés napjaim, hol szelíd
Öröm követte nyomdokimat, s hevűlt
Lelkem tüzétől elragadva,
Átölelém az egész világot.

A hűs pataknak bús zuhanásai,
A lágy fuvalmak lengedezései
Éjféli csendben, a susogó
Ágak, az illatos hant virági

Elfogtak egykor, s nem magyarázható
Örömbe sűlyedt lelkem; eloszlaták
Keservimet, kisírtam a bút
Édes özönbe merűlt szemekkel.

Ti boldog órák! Hasztalan esdeklem
Utánok. A bús vízözön évei
Közt semmiségbe tért időknek
Fejthetetlen zavarába dőltek!

Virtus! csak a te nyomdokidon lehet
Eljutni boldogságra; te mennyei
Vígságra hívtad tisztelődet,
S nem keresett örömökre vontad.