Döbrentei Gábor

Döbrentei Gábor: Hazai ügy, a nemzeti nyelvre nézve

Szerettem a hazát’
Megszegtem kedvéért szívem örömeit,
Csakhogy látnám jőni ragyogó csillagát;
Reszketve gyujtottam éjjelim mécseit:
Mim érte? a szent ügy most is tapodtatik,
S híve, tört oltára mellé taszittatik.

Szegény fásult haza!
Legdicsőbb elméid koszorúzatlanok,
Amilyeket máshon büszkén jutalmaza,
Nálad üres hirű vigasztalatlanok,
Pazarlják éretted hősi erejeket,
S te inkább töröd, mint élesztnéd lelkeket.

Ők megsajnállanak,
S ifjan nekivágva sülyesztő éjednek,
Rontják, törik, amik díszedben gátlanak;
Fejtik tüzét lomhán eltapodt nyelvednek,
S hajdan dicsőséged parlagosúlt útján
Új virágod csattan lelkesb fiad lantján.

Az ifju mit nem mer?
Híres tettű nevek sugárzását issza,
Pajzstrengető karja ezer hydrát lever,
Vak hátráltatóját porba nyomja vissza;
S még tapasztalatlan szíve szép árjában
Nagyra kelendő Nap szenderg hajnalában.

De mire ébred fel!
Magát-rontó hideg serget veszen észre.
S hull a magasan járt, roncsolt érzésivel;
Búsan néz a szépen elgondolt egészre;
S aki messze repült s hitte, hogy nagyot tesz;
Egy kis körbe szorult szendergő férfi lesz.

El ugyan nem gyávúl,
Kicsordúlt nagy könnyét letörli hirtelen,
Lelke megzúzva is szikrát pattantva gyúl.
Lágy panaszba fúlni látja hogy dísztelen.
Olvadást csak azért engedne szívének,
Hogy, ah, ő ne érje hunytát nemzetének.

Meg-meglátogatják
Magányában régibb szétoszlott képet,
Mátyás fényén s Mohács sirján hordozgatják,
S erre megint forrnak fojtott érzései,
Felkönyörg hazája ősi istenének,
Nyisson ragyogó kort nemzetünk nyelvének.

Döbrentei Gábor: A phantáziához

Arany sugárod ujra terjedez
S lelkem levonzó élte terheit
Szétrázva, röppen boldog képeken
A szüntelen kivánt és mindenütt
Fellelni vágyott bájvilág felé.
Csapkodva ver túl a gőzök körén,
Mindég merészben tisztábban röpül
S nem félve néz le, mint midőn
Az óceán felett hasít el a sas
S kevély szemet vet és lehullni büszke.

Királyi arccal jő a nap, keletjén
S nyugvása táján általellenében
Ragyogva égnek a szirt bércei,
Mig önvidéke árnyékban dereng:
Úgy bár nyomomban éj homálya jár,
A képzelet mennyének messze táját
Áradt özönben tündökölteted.
Amint phoenix égve tisztító tüzében
Hullong körültem a durvás salak.

Már élem érzem Lethe cseppjeit,
Az elfelejtő csésze ajkomon!
Itt e magasban, aholott örök
Szépnek s dicsőnek fénye folydogál,
Teremnek édes álmodásaim.
Innét tekintem a szél szárnyain
Elfolyt időkből, egybeállt zavart,
Mely semmiségre menni úgy tolong,
Mint a haragját völgybe csapdozott
Felhők csoportja hegytető megé.

S tisztábba kélvén a lement idő,
Repeső örömmel, remegő kebellel
Hevesen megindúlt meleg érzetek közt
Karolom mellyemhez mosolygva zengő
Víd képezetjét a még vesztegetlen
Természet áldott ártatlan korának.

Az istenek leszálltak akkoron,
S a gyermek ember hajnallásinak
Magok valának hív vezéreik
S nem esett el a menny s földi részből
Gyarlón s keményen egybefont alak.

Magában érzé ez tettekre kész
Hév indulatja hánykódó tüzét,
S belszabadság önhatalmait,
Követte ösztönharcát, s fékjei
Köze bonyolgva röppent s elbukott.

Hősök s pulyák ti, mondák a vezérek,
Maradjatok hát kényetekre már!
S vezesse azt a bízó önerő. –
Azolta tévelyg sokba’ s küszködik,
Ezer vakítás szenderítgeti.
Jelesse vágyik s bukdozásiban
Hamis dicsőség fojtó füstjein
Hizlalja félreértett tetteit.

Gyöngén legyinted e megtévedést,
Te képzeletidnek nyájas Grátiája.
S a szív felolvad rajzod bájain,
Békére hajtja a gigász erőt,
S a féletlenség józanná leszen;
Igy égető könny, megtörő keserv
Ölelni kísztvén a természetet,
Az elröpült vezérlők visszatérnek,
S mennyet mosolygnak a kebelbe bé.

Még napjaimnak reggelén mikor
Csak a jelenre függeszteni szemem,
És vágyam ahogy kelt már nyúgodott
Elsőbben is te édesítgetél,
Te gyönge érzés közt nyiló virág;
Fellobogó láng járt rajtam keresztül,
Melyen feszülve terjengett, hevűlt,

S én azt nem értem, merre és hová?
Az önmagokkal háborúra kelt
S magokba néma érzések közűl
Felszárnyalál, s egy új világ közét
Jártad be mint önalkotásodat.

A pálya-vívott lelkek sírjain
Előttem egy szép csillag járdogált,
A komoly dicsőség Elyzéuma
Lengvén keresztül szent magányomat,
Isten’sedésnek nimbusában állva
Bámultam azt a fénytetőt, hová
Felvívja létét a pornak fia.

Késő nyomokba átható napok!
Ti vagytok a lángifjú ősei,
Kik intve visztek lakhelytek felé,
Osztozn’ abból amit birtatok,
S a szépet, a jót szent nyomdoktokon
Mint hív öröklők híven míveli.

Ah! mennyetekben mért zudít zavart
A földi élet forgó szélvésze?
Melynek sötéte jót, rosszat sodor,
S malasztja zúzza a fő célokat.
Ott vívod akkor a szép s nagy csatáját,
Te fenremegve járdalt s megtörött szív.
Ott okulanak ledőlve váraid
S füstben gamolya a fényes tördelék.
Magányosan állsz büszke könnyeiben,
Mint győzödelmét vesztve Honnibál.

Ha feltalálál, sejtve szüntelen
A millióknak változón zsibongó
Sergében egyet, egy hozzád rokont,
Ki visszazengi minden hangodat,
Mindent felejtve csüngsz annak mellyén,
S csalatkozásid fájdalmát sirod.

Majdnem megedzi azt a férfi kéz,
Ha a szelíden fejlett bizalom
Magasba lépett elpuhult panasznál,
S az ömledett sziv még nyiltan marad,
De már magának oly paizst vivott,
Melyet kitűzvén a csafart gonosznak,
Ő csendesen marad, nagy a pulyák
Irtózatos rab századában is.

Te ingerelted e csatás tüzet,
Te gyönge érzés közt nyiló virág!
S belé ragadván, játszva elhagyád,
S felette tündér arccal röpdezél,
Hogy önmagától légyen csendesebb,
S nyomosb erővel hasson alkotása.
Te andalítni tudsz csak s nem vezetni,
S a szenderegve néző ifju ész
Hamar fogollyá hajlik lépiden.