Dóczy Lajos: Donna Paula

Donna Paula, büszke nagyon,
Harminchárom őse vagyon,
Nem gazdag, de szép szenyóra,
A kosarat csak úgy szórja.

Donna Paula van szerencsém!
Váram van a Tájó mentén.
S ha szivemhez hajlik szived,
Váram, kezem, szivem tied!

Don Battista, jó Battista,
Szived jó, a kezed tiszta,
De dédapád nem ismerem,
A váradat tiszteltetem.

Donna Paula, Isten hozzád!
Hátha később meggondolnád?
Küldj egy fürtöt akkor abból
A fekete szép hajadból.

Évek multak. Már tizedik?
Hűs lesz, mikor esteledik.
Dér terül az őszi tájra,
Donna Paula szép hajára.

Dérben is holló a holló,
Mit kisértesz fényes olló?
Megvan… Sóhaj kél ajkáról,
Egy fürt hull ki szép hajából.

Menj apródom, hű apródom,
S térj meg hamar, mert aggódom.
Ezt a fürtöt Tájó mentén
Várva várja hű leventém.

Egy hét oda – három vissza.
Szólj, mit üzen Don Battista?
Azt izeni hű szivéből:
Küldj fürtöt – a feketéből.

Donna Paula egy kődarab,
Foga szép ajkába harap,
Egyet sem szól. Büszke nagyon.
Harminchárom őse vagyon.

Dóczy Lajos: A csók

Nem értik azt meg, csak a suttogók,
Hogy mi az édes, az igazi csók.
Nincs abba’ jog, nincs akarat, se szándék,
Nem csere az, de kölcsönös ajándék,
Szüli a perc váratlan, hirtelen,
Midőn egy szikra gyujt két födelen,
Édes a csók, ha alszik kedvesed
S mit önként adna, lopva elveszed;
Édesb a csók, ha durcás ajakat
Megrablasz csókért, melyet az nem ad.
Legédesb csók, ha minden szomju fél
A csókot adva, csókot lopni vél,
Ha vágyát érzi csak, de nem jogát,
Csak venni vágy s nem érzi azt, hogy ád.
Ám ilyen csókot is százat terem,
Nem házasság, de édes szerelem;
De ami ennek is még mézet ád:
Ha a világ, az irigy mostoha,
Mint őrszem leskelődik rá s reád,
S jön perc, hogy érzed: Mostan vagy soha!
S a karba kar és ajkra ajk repűl,
S minden erő s érzés az ajkba gyűl.
Mindenik első, végső mindenik,
Mindenik csókol és csókoltatik.
A vágy, mint búvár, amint vízbe ére,
Leszáll a pillanatnak fenekére –
Oh egy arasznyi percben mennyi kincs!
Nem csók az, hidd el, amely tiltva nincs!