Én hallgatok,
mert legjobban fáj mégis csak a csend
és én őrülten szeretem, ha fáj.
Mit mondanék?
Már elmondtam, hogy nincsen mit kacagnom
és ha sírok, az mindenkit zavar.
Üres a dóm,
sötét üvegén nincs fehér sugár
s halott harangja mereven sajog.
És vége van,
s a nagy csendből csak néha kel a sóhaj:
be jó, kinek még van mit mondani!
1924. október 3.
A tücsök cirregve fölneszel.
Testem hűs álmokat iszik.
Apró csillagos éjtündérek
a szívemet hozzád viszik.
Parányi szekérre fektetik,
pihék, mohák közé, puhán,
befödik zsenge nefelejccsel
s lehelnek rá éjfél után.
Húzzák lassú, nyüzsgő menetben
– szemükben harmat, áhitat –
csigák s iszonyú nagy füvek közt,
a sárga holdvilág alatt.
Én nem vagyok se nap, se hold,
se csillag, amely fent ragyog –
én csak homályos majd-kiégett,
szomorú kis villany vagyok.
Nekem a nagy világmindenség
hátborzongató, fagyos táj;
fényemet csak egy szoba látja,
számomra ez a nagy világ.
Ha majd egy nap a pihenésre
a Halál bácsi szépen rávesz,
sötét borul a kis szobára
és meglátjátok: – rövidzár lesz.
1924. augusztus 13.
Leejtettem és megtapostam
pedig Valakitől kaptam Magát,
de véletlen volt,
s nem akarattal történt –
Ugye kis virág, megbocsát?
Lecsüggedt, kicsi szirma
újra fog élni,
ha rajongó szívemen lel hazát
s egy szegény bolond olyan nagyon kéri:
Ugye kis virág, megbocsát?
Nagybánya, 1924. november
A lelkem zúgva, lassan muzsikál,
mint érintetlen öblű égi kürt,
zúgó zenébe tömörödött össze,
amit szenvedett, vágyott s félve tűrt.
Olyan különös idegen zene
olyan hűvösen sípol a fülekbe –
két fehér angyal viszi piros párnán,
két fehér angyal mosolyog felette.
A lelkem búgva, lassan muzsikál,
mint lehelkürtje messze, valahol –
de nem érti meg zsongó halk zenéjét,
csak aki nagyon közelre hajol.
Szatmár, 1925. június 27.
Életünk hulló karácsonyfáján
halkan repesnek a lángok.
Fölöttünk és bennünk hömpölyög
a hidegáramú csönd.
Mosson ki, vigyen magával
fodros hátán mindent, ami volt:
esdő várakozások meddőségét,
kulcsoltkezű, hasztalan imákat.
Hópárnás nagy fenyők alatt
üljünk le a törpék közé,
burkolózzunk a hallgatásba
s húnyjuk le félig a szemünket.
S míg csillagok kezdenek pislákolni,
töprengjünk az eljövő felől:
hogyan kellene megszólalni?
S mindent elülről kezdeni?
Ha még több tél témájú verset olvasnál, a 11 lélekemelő téli vers című válogatásunkat is ajánljuk.
Mikor sóhajtasz, sírsz távoli tájon,
itt széldulásos, viharos az éj,
s engem kerül az álom.
Ha gondolsz reám néha-néha még,
itt imbolyogva szállnak kalapomra
kristályos hópihék.
S ha rád lel néha egy-két boldog óra,
itt kacagnom kell, nem bírok magammal
és nap süt le a hóra. –
Szatmár, 1926. február
Lábunk ijedten, félve lép:
elénkbe szórva száz darabban,
szétzúzott csésze, tört cserép.
Sóhajra görbül néma szánk:
mennyi elvérzett, múlt öröm,
Úristen, mennyi jaj-szilánk!
Szerették, vették, amíg telve
ajkukon csurgott üdítőn
mézédességű, drága nedve;
Mikor tovább hiába várták,
mert minden, minden kiapadt –
egyszerűen a földhöz vágták.
1924. augusztus 13.
Sötét álom-kísértetek
ringatják az ágyam.
De íme, ébredek
lágyan,
pazar fény mindenütt,
a napsugár besüt.
Nevet a szívem,
nevet az eszem
s az ereszen
kismadár ül a bádog-csőre:
Csicseregve, csacsogva
csacska csodákat
fecseg a csőre.
S én magamért
és értetek
nagyot nyújtózva
ébredek, ébredek,
ébredek!
Kolozsvár, 1927. augusztus
Itt van a szép, víg karácsony,
Élünk dión, friss kalácson:
mennyi fínom csemege!
Kicsi szíved remeg-e?
Karácsonyfa minden ága
csillog-villog: csupa drága,
szép mennyei üzenet:
Kis Jézuska született.
Jó gyermekek mind örülnek,
kályha mellett körben ülnek,
aranymese, áhitat
minden szívet átitat.
Pásztorjátszók be-bejönnek
és kántálva ráköszönnek
a családra. Fura nép,
de énekük csudaszép.
Tiszta öröm tüze átég
a szemeken, a harangjáték
szól, éjféli üzenet:
Kis Jézuska született!
